2011. november 29., kedd

Hyung Koo Kang - az ismeretlen géniusz



Nem vagyok a modern művészet nagy rajongója, de tegnap mégis olyan élményben volt részben amit muszáj megosztanom Veletek.

Egy dél-koreai művész, bizonyos Hyung Koo Kang kiállításán jártunk Anyuval.
Jennisse, az unokatesóm felesége kalauzolt bennünket, aki a SAM-ben (Singapore Art Museum) önkénteskedik, mint tárlatvezető.
Korábban is jártam már itt, de az akkori ultramodern tárlatot valahogy a felejthető kategóriába soroltam.

De tegnap naggggyon tetszett, amit láttunk.

Az 57 éves mester csak néhány éve került a reflektorfénybe - még a Wikipédián sem találtam róla szócikket. Bár kicsi gyerekkora óta rajzolgatott, a szülei mégsem támogatták művészi ambícióit, így emiatt csak felnőtt fejjel vágott neki a pályának. 2002-ben nyílt meg az első kiállítása, de ekkor óriásit robbantott, mindenki meghajolt az impozáns alkotások szerzője előtt.

Hyung Koo Kang híres és hírhedt emberekről, festőkről, színészekről, politikusokról készít grafikákat, torzókat és óriásportrékat.

Ez utóbbiak alapja vászon ill. alumíniumlemez, amelyet egy igazán különleges technika tesz még érdekessé és szerethetővé. Nem ecsetet használ, hanem festékszórót, szivacsot, radírt, kést, gyümölcsvájót, fogpiszkálót, a fémhez csiszolót, szöget, fúrót stb. Az alumínium alapú portrékon például a hajszálakat egy sarokcsiszoló élével "kanyarítja", így a fémes-fényes csillogás miatt nagyon látványosak ezek a munkái (is).

Minden portré érzést, érzelmet fejez ki, nagyon a hatása alá kerül az ember, főleg ha belefelejtkezik a látványba.

Kedves Hyung Koo Kang! Köszönjük az élményt, remélem egyszer majd kis hazánk művészetkedvelő közönségének is megmutatod a tehetségedet.

ez volt az egyik kedvenc képem, itt a vásznat és a fémet keverte



Andy Warhol csodálkozik - ilyet még ő sem tudott...



Van Gogh egyik őrölt pillanata



Marilyn hajánál biztos elkopott néhány csiszolókorong...




SAM Tv: Interjú a művésszel

2011. november 27., vasárnap

Modern nagyi



Mit csinál egy 70 éves nagymama azonkívül, hogy utazik csaknem tízezer kilométert, hogy átölelje az unokáit? Természetesen sürög-forog és finom hazai ízekkel kényezteti a családot, megjavítja, megszereli, amit kell – legutóbb éppen a bekrepált éjjeli lámpánkat. Rácsodálkozik mindenre, élvezi az ittlétet, megkóstol, megszagol és kipróbál mindent. Fáradhatatlanul gyűjti az élményeket és minderről naplót is vezet, nehogy véletlenül elfelejtsen bármilyen apró részletet is.

És persze halad a korral. Levelezik az ismerősökkel, skype-on cseveg az otthoniakkal, megnézi a Facebook üzenőfalát, feltölti a legújabb képeit. Na jó, ebben az egyben még elkel némi segítség.

A múltkor lebukott. Mindig zsörtölődik a fiúkkal, ha sokat ülnek a számítógép előtt. Erre tessék. Egyik éjjel látom, hogy még ég a szobájában a villany, gondoltam bemegyek és lekapcsolom, mert bizonyára elaludt egy könyv felett. De nem, éppen elmélyülten csetelt valakivel, minden bizonnyal a legújabb kalandjairól tartott élménybeszámolót…


Mama és egy tarajos leguán


2011. november 24., csütörtök

Eddig, eddig vagyok...



… azaz elegem van az emberáradatból, hangzavarból, de még a megaboltok megaválasztékából is.
Nekem ez sok(k), kérek a Jézuskától néhány óra csöndet egy lakatlan szigeten és megyek feltöltődni.

Persze a hömpölygő tömeg csak viszonyítás kérdése, Móni barátném szerint Szingapúr Sanghajhoz képest nyugdíjas szanatórium.

Tegnap különösen besokalltam, mert igencsak kijutott a fent említett „jóból”.
Délelőtt anyukámmal a turistákkal csordultig teli kínai negyedben andalogtunk, pontosabban sodródtunk az árral. Később egy echte kínai piacra is bekukkantottunk, majd halmozva az élvezeteket egy kínai kifőzdében ebédeltünk, ahol a jó ebédhez szólt (de inkább ordított) a kínai nóta. Ezután elmentem a heti nagybevásárlást elintézni. Itt is kígyózó sorok. Levezetésképpen még Bálinttal elugrottunk a közeli bevásárló utcába piros póló vadászatra. Ismét hering szindróma.

Egy iskolai előadásra kell egy mezei rövid ujjas változat, de pont ez az egyszerűség jelentette a legnagyobb kihívást. Több napja vadászom ilyenre, de mivel eddig csak ilyen-olyan feliratos változatot sikerült találnom, ezért végső elkeseredésemben a plázákat kellett megcéloznom.

Bár ne tettem volna! Itt minden szinten, szinte minden – persze a hőn áhított póló az sehol. 10 emeleten (ebből 3-4 a föld alatt!) kismillió üzlet, étterem, kávézó – beleszédülök, ha egy ilyenbe bekeveredem.
Hármat másztunk végig keresztül-kasul, mindhiába.
Szidtam magam, mert előbb kellett volna segítséget kérnem és akkor megúszhattam volna ezt a (tor)túrát.
Most már tudom, hogy 2 sarokkal és négy plázával odébb van egy speckó bolt, itt kellett volna kezdenem.
Így ma este újra nekivágtam. Sikerült.

Egy ilyen esti shoppingolás egyedüli előnye az ünnepi díszbe öltöztetett, csupaszín utca látványa – a többit igyekszem elfelejteni.
Mert sajnos a karácsonyi hangulatot valahogy nem sikerült átéreznem. A miniszoknyás télanyók, meg a karácsonyfák melletti fagyiárusok valahogy nem az otthoni ünnepvárást idézik…

errefelé nem teheneket pingálnak, hanem elefántokat:




ezek nem jégcsapok...



még este 10-kor is ilyen zsúfolt a város




és Bagaméri egy karácsonyfa tövében:

2011. november 20., vasárnap

YES YOU CAN!

Ma reggel egy jótékonysági futóversenyen voltam, amelyen inkább a részvétel volt fontos, mintsem a teljesítmény. Az 1:15-ös időmre nem is vagyok túlságosan büszke, de a 90 %-os páratartalom meg a 30 °C talán valamelyest mentségemre szolgál.
Rengetegen voltunk, jó volt a hangulat, egyedül a vizes palackos logisztika nem működött kifogástalanul.

A nevezéskor azt ígérték, hogy a 10 km-es szakaszon számos vizes stand lesz, de ez mindössze hármat jelentett. Ráadásul az elsőnél csupán üres asztalok vártak, mert a futók előbb odaértek, mint a vízszállítók, a ¾ távnál álló pultot pedig pechemre kifosztották, mire eljutottam odáig. Így a futam során először és utoljára csupán a felénél, azaz az 5. km környékén sikerült életmentő vízhez jutnom. Ekkorra már csurom víz voltam mindenütt, míg a testemen belül sivatagi szárazság uralkodott…

Az út mentén biztató transzparenseket olvasgathattunk, melyeket fiatal önkéntesek tartottak a kezükben, olyanokat mint pl. Never give up! Yes You can! Just a little more. Bár ez utóbbit nagy viccesen már az első 500 méter után is mutogatták, de csak az utolsó métereken vettük komolyan.

Futás közben végig zenét hallgattam. Nem sokkal a cél előtt éppen egy témába vágó Bergendy nóta volt soron, melynek a refrénje: Hogy utolérd, hogy utolérjed, kapcsold az ötödik sebességet!
Ha nem is ötödikben, de kb. kettesben azért sikerült célba érnem. Ezután rögvest leengedtem vagy másfél liter vizet a torkomon, otthon meg további 3 litert és most mégis úgy gondolom, hogy folyt. köv. legközelebb.

2011. november 15., kedd

Mama



Megérkezett anyukám, így a következő hetekben őt kényeztetem…

Mivel nem beszél angolul, így az átszállás miatt a repjegy mellé kértünk neki ún. assistance szolgáltatást is. A segítség aztán valami oknál fogva elmaradt, de nem elveszett emberről lévén szó, könnyedén megtalálta a csatlakozó járatot.

A lényeg az, hogy szerencsésen megérkezett, a gyerekek pedig majdnem kiugrottak a bőrükből, amikor meglátták végre a reptéri üvegfalon keresztül. Hiányzott már nagyon, mert hiába beszélünk sokat skype-on, de azért az öleléseket virtuálisan nem lehet pótolni.

Szóval megérkezett a nagyi, aki azóta csak pörög a szokásos tempójában. Már meggyúrta a házi (túrós) tésztát az unokáinak, amihez ráadásul még előre lesütött szalonnát is hozott magával, mert ugyebár az otthoni biztos jobban ízlik a fiúknak.

70 éves volt a múlt hónapban, de cseppet sem látszik meg rajta, sőt szerencsére olyannyira friss és fiatalos, hogy a 7 órás jetlag meg sem kottyant neki.
Állítólag ahány óra az időeltolódás, kb. annyi nap szükségeltetik, hogy a szervezet teljesen alkalmazkodjon az új időviszonyokhoz. De neki mégsem jelentett problémát, hogy másnap reggel velünk ébredjen, azaz otthoni idő szerint éjfél körül.

Ma elvittem egy orchidea kiállításra, meg egy kicsit a belvárosban bóklásztunk és közben csak azt mondogatta, hogy csípjem meg, mert nem hiszi el, hogy itt van a világ másik végén…

virágok...


néhány gyönyörűség, többi a fotóalbumban itt (klikk)




2011. november 8., kedd

Csip-csirip vagy trilala



Sikerült megint egy keleti specialitásba belefutnom.

A hétvégén voltunk egy állatfarmon, amely egyrészt menhelyként működik, másrészt ahol az örökbefogadás lehetőségén kívül tenyésztett kutyusokat, cicákat, madarakat és egyéb házi kedvenceket is lehet vásárolni.

Mellékesen még egy kisállat hotelt is üzemeltetnek, ahol némi felárért deluxe légkondis kennelt, diétás kosztot és extra tornát (sétát) is lehet választani a kedvenceknek…


De mégsem ez volt az érdekes, sokkal inkább azok a rendezvények, amelyekről a farm honlapján olvashattam. Itt akadtam rá egy madár énekversenyre.

Kiderült, hogy ez a fajta „madártorokviadal” Ázsiában nagyon népszerű szórakozásnak számít. Szerintem hasonló kategória lehet, mint otthon egy postagalamb röptető verseny.

Szingapúrban a rengeteg betonépület mellett szerencsére sok a növény, nem ritka a több emeletnyi magas fa sem. Így még ebben a zsúfolt nagyvárosban is nagyon sokszor hallhatjuk az itt megbúvó madarak énekét. Olyannyira, hogy reggel ők ébresztenek. Akkora lármát csapnak, hogy még a 25. emeletig is felhallatszik! Amikor egymást hívják (gondolom én), akkor nagyon bele tudnak lendülni, nem csoda, hiszen túl kell kiabálniuk a városi zajt. Szegénykék az erdőben biztos jobban kímélnék a hangszálaikat.
A madarak egyébként házi kedvenc gyanánt is nagyon népszerűek, sokszor látni kalitkákat a házak erkélyein.

Na de visszakanyarodva a címet adó témához, a versenyen Ázsiában őshonos fajok mérkőznek meg egymással és mindig a párzási időszakban kerül sor a megmérettetésre - ekkor énekelnek ugyanis a leghangosabban.
A latin nevük alapján sikerült beazonosítanom a versenyzőket, így a képek mellé a hangzatos magyar nevüket is bemásolom:

fehérhátú sámarigó

énekes álszajkó


gangeszi pápaszemesmadár

vörösfülű bülbül


Öt szempont szerint pontozzák a madarak énektudását, ebből is a legsúlyozottabb a hangerő. Ezt követi a repertoár és a kitartás, azaz mennyi féle hangot, dallamot sikerül produkálniuk és azt milyen hosszú ideig. Végül a fizikum és az előadás módja dönt még a helyezésről.

Sajnos az idei versenykoncertről lemaradtunk, de jövőre szívesen megnézném vagy inkább meghallgatnám őket. Ígérem, akkor a fotók mellé hangfájl is mellékelek.

2011. november 5., szombat

Don’t kan cheong! Relak lah!



Már korábban írtam néhány sort a singlish-ről, azaz a helyiek által beszélt angolról, de még néhány mondat erejéig érdemes visszakanyarodni erre a témára.

Csikungozni többnyire kínaiakkal járok és nem igazán értettem, hogy ők egymás között vajon miért nem a saját nyelvükön beszélnek.
Kb. úgy kell elképzelni egy ilyen csevejt, hogy nagyon egyszerű mondatokat és kifejezéseket használnak, ezt keverik néhány kínai eredetű, de már "honosított" singlish szóval, mindezt még megspékelik egy szörnyű kiejtéssel és az eredeti angollal köszönőviszonyban sem álló hangsúllyal. Meg is kérdeztem tőlük, hogy mi a csudát erőlködnek, ha ott a kínai, de kiokosítottak és így már értem. Természetesen őket továbbra sem, csak a nyelvi zűrzavar eredetét.

Az itt élő kínaiak többsége ugyanis Dél-Kínából származik, ott pedig rengeteg – gyakorta az érthetetlenségig – eltérő nyelvjárás létezik. Nyelvész körökben mindmáig vitatéma, hogy nyelvjárások helyett sokkal inkább önálló nyelvekről van-e szó.
Északon is szép számmal akad dialektus, de az ott élők azért nagyjából értik egymást. A putonghua vagy más szóval mandarin is egy ilyen északi nyelvjáráshoz köthető és mivel ez a hivatalos nyelv, a többiek is kénytelenek - ha máshol nem, az iskolában - megtanulni. De természetesen otthon mindenki a maga nyelvén diskurál. Így már érthető, hogy ha valaki a déli nyelvjárások valamelyikét mondhatja az anyanyelvének, akkor neki – bármennyire is furcsán hangzik - a singlish és a hivatalos mandarin szinte hasonló „idegen nyelv” kategóriát jelent.

Ez a singlish pedig egy különleges nyelvészeti csemege, igazi unikum (vagy inkább szingapurikum).

Mivel a kínaiakon kívül malájok és indiaiak élnek Szingapúrban, ezért mindenki belerakott egy kicsit a nyelvfazékba. Megfűszerezték a saját szavaikkal ill. kifejezéseikkel, leegyszerűsítették a számukra nyelvtörő angol szavakat és nagy igyekezetükben még a nyelvtanról is elfelejtkeztek.

Álljon most néhány érdekesség ebből a kotyvasztott nyelvből, legalább megértitek, hogy sokszor miért nem boldogulok az otthoni nyelvórákon tanultakkal:

egyszerűsítések:

gostan ( go astern) - hátrafelé megy
relak ( relax) - pihen
cher v. tcher (teacher) - tanár
ger (girl) – lány
sargen (sergeant) – biztonsági őr

maláj és kínai szavak, amelyek beleépültek a nyelvbe:


agak-agak – körülbelül
kentang - fehér ember, azaz kaukázusi (ilyenek vagyunk mi is)
boleh – lehetséges
jialat v. chia lat - szörnyűség
choping a seat - lefoglalni egy helyet.
Don’t kan cheong! – Ne aggódj!
It’s time to makan! – Itt az ideje enni
Let’s go lah! – Menjünk! (ez a "lah" ott áll minden mondat végén, amit hangsúlyozni akarnak)
Don’t be kiasu! - Ne félj attól, hogy veszítesz!
Chop chop! – Gyorsan!
Duh! – Naná! Természetesen!
Alamak! - magyarul kb. Te jó ég! Úristen!


2011. november 3., csütörtök

Maratoni gombócolás



A héten language week van a suliban, csupa izgalmas programmal és feladattal.

Pl. ma Bálintnak egy kedvenc hazai ételét kell bemutatnia, így emiatt tegnap szilvás gombóc lázban égtünk egészen este 10-ig.
Nagy kedvencről lévén szó, már amúgy is esedékes volt a menübe iktatni és hogy minél színesebb legyen a beszámoló, a nagy esemény közben a kamera is annyit villogott, hogy Hemző Károly is tuti megirigyelte volna.
Csak az alapanyagokról legalább 10 felvétel készült ilyen-olyan szögből, mert nagyon kritikus volt a készítője, aki persze ezen kívül még főzni, gyúrni és tölteni is akart és közben valamennyi munkafázist megörökíteni. Én meg nem tudtam, hogy éppen mire ügyeljek. Arra, hogy a már csupa maszat fényképezőgépet lehetőleg ne ejtse bele még a cukros szilva levébe is, avagy a tészta valóban megfelelő állagú legyen.

Végül az eredetileg sem két perces projekt legalább 4-5 óráig eltartott, mert a cél előtti utolsó lépéseknél (fotóválogatás, beragasztás, szövegírás stb.) bizony már elkélt némi noszogatás. Hiába, gombócokkal teli pocakkal egy ilyen ügyes kiskuktának is nehézére esik a koncentrálás.

Nagyon szeretném, ha Bálint legközelebb egy kevésbé macerás kedvencről írna fogalmazást, mondjuk egy előrecsomagolt piros pöttyös rudiról…


a remekmű első és utolsó oldala:



2011. november 2., szerda

No comment



Politizálni nem áll szándékomban, de most muszáj komment nélkül 3 rövid hírt megosztanom, bár az első kettővel gondolom már Ti is találkoztatok…

Hat makrogazdasági mutató alapján két közgazdász összeállította a válság nyerteseinek és veszteseinek listáját. Eszerint Magyarország volt a 2008 óta tartó válság legnagyobb vesztese.

(The Washington Post, 2011. okt.)

A forint volt a legrosszabbul teljesítő európai valuta az elmúlt három hónapban, a görögöket nem számítva az uniós országok közül Magyarország csődkockázata nőtt a legnagyobb mértékben. A kormánynak lehet, hogy át kell értékelnie az IMF-et elutasító politikáját.
(Bloomberg, 2011. okt.)

és egy jó hír:

2011. november 9-én dr. Martonyi János előadást tart Szingapúrban az Európai Unióban kialakult pénzügyi és hitelválság legyőzéséről, valamint az eurozóna stabilitásának megtartásáról.


2011. október 31., hétfő

Zűrös tengeri kalandok, avagy a gondolat teremtő ereje



Kezdődött az egész izgalmas nap azzal, hogy reggel egy olyan könyvet olvastam, ami egy szórakozott nőről szólt, egy olyan anyukáról, aki sok hülyeséget csinál, több mindent elfelejt, elhagy, csetlik-botlik, de azért nagyon jól menedzseli a családot. Több szempontból magamra ismertem, de valószínűleg túl sokat merenghettem rajta.

És ugyebár a gondolatnak teremtő ereje van...

Majdnem lemaradtunk a túráról, mert előző este hiába jelentkeztünk, valamiért elfelejtettek felírni bennünket a listára és így reggelre már csak 2 hely maradt a csónakban. Végül mázlink volt, mert a hirtelen jött jó idő miatt többen befutottak az utolsó pillanatban, így indult egy nagyobb, de sebesebb hajó.
Máig nem értem hogyan, de a mólón hagytam a mentőmellényemet, így amikor a fiatal Fittipaldi sofőrünk forma 1- es pályának nézte a tengert - egy-egy nagyobb hullám után több métert a levegőben töltöttünk, majd jókora fenékbecsapódással landoltunk - azt hittem nem élem túl. Az egyik kínai srác nagy vagányan nem kapaszkodott, aztán az egyik ilyen repülésünk alkalmával majdnem bele is pottyant a tengerbe. Rajtam ugyebár nem volt mentőmellény, így duplán halálfélelmem volt, úgy kapaszkodtam Gáborba, hogy lila lett a karja. Az autóban sem bírok a hátsó ülésen utazni, mert ha nem látom az utat, akkor tuti hányingerem lesz. Nos itt a nyílt tengeren, ahogy remegve rátapadtam az uramra, nem igazán láttam semmit. Tengeri betegség még sosem kínzott ennyire. Mikor kb. 20 perc múlva kikötöttünk, addigra már a hullámokkal együtt liftezett a gyomrom és amikor a többiek már javában a tenger csodáiban gyönyörködtek, én csak arra tudtam gondolni, hogy mennyi halat vonzok magam köré, ha a reggelimet megosztom velük...végül muszáj volt könnyítenem magamon, de így legalább a maradék 4 állomáson már én is élveztem a sznorkelezést. Míg el nem hagytam a pipámat. Éppen lemerültem egy kagylóért, amikor az a fránya pipa leakadt a szemüvegemről, aztán valahogy elsodorta a tenger, mire észrevettem. Sebaj, így pipa nélkül is azért jól megvoltam.

Hihetetlen mennyire csodálatos volt minden, a fehér homokos öblök, a kristálytiszta tenger a maga varázslatos élővilágával, a gyönyörű színekben pompázó halacskák és a még színesebb korallok stb.

Ezzel sajnos nem volt vége a megpróbáltatásaimnak, a nap méltó befejezéseként sikerült beszereznem még egy kisebb sérülést is. Ahogy próbáltam a vízből kimászni, a gumicipőmmel megcsúsztam és valami felsértette a bokámat. Semmi komoly, de azért vérzett rendesen, emiatt a csapat leszavazta az utolsó merülésemet, mert ott állítólag bébicápák is felbukkanhatnak.
Azért a legvégén besettenkedtem utánuk, ne csak nekem legyen ilyen izgalmas.

Szerencsére cápatámadás nélkül megúsztuk az összességében nagyon klassz és több szempontból is emlékezetes túránkat, de azért bevallom nagyon örültem, amikor már végre a szárazföldet érezhettem újra a talpam alatt.

Legközelebb pedig gondosan megválogatom, hogy miket olvasok, de legalábbis a főhős szerepét nem próbálom meg ennyire élethűen alakítani...

2011. október 30., vasárnap

A kurta farkú cicák rejtélye



Sok macsek lakik Tioman szigetén, de a többségük csak kurta farokkal büszkélkedhet. Teljesen úgy festenek a hátsóik, mintha valaki tőből levágta volna a díszüket.

Meg is kérdeztem, hogy mi ez a helyi rituálé, de aztán kiderült, hogy semmi barbárság nincs mögötte, ugyanis már eleve csonka farokkal születtek.

Itthon kicsit utánaolvastam és a „macskafarok tudomány” komoly szakirodalmára bukkantam a neten.
Ázsiában rengeteg furcsa farkú típus létezik, míg Európában egyedül a Man-szigeteken találni ilyen mutáns egyedeket. Ők a Manx cicák, de az angolok csak cabbit-nek csúfolják őket a cat (macska) és a rabbit (nyúl) keveredésére utalva - pedig csak egy dominánsan öröklődő farkatlanságot okozó gén ludas ebben az egészben.
Szóval macskafarok rejtély megoldva.


Persze legendák erről is születtek és ezeket mindig élvezettel olvasom. Itt Ázsiában állítólag sértő módon Buddhára mutatott az első bűnös farok, ezért kellett lenyisszantani, míg a világ másik felén az a hír járja, hogy Noé figyelmetlen volt és a bárkájának ajtajával csippentette le az egyik megmenekített cica farkincáját.

Az éhes cicusok mindig ott ólálkodtak a nyitott étterem asztalai körül, de ha észrevette valamelyik felszolgáló, gyorsan ott termett egy flakonnal és valamilyen szagos löttyöt spriccelt rájuk.

Bálint természetesen imádta őket, de mi azért nem voltunk annyira elragadtatva, hogy mindig egy falka farkatlan macska (aszparanta!) leste ki a szánkból az ennivalót...

Tioman



Az Óperenciás tengeren is túl, ahol a kurta farkú macska az úr, létezik egy kis maláj sziget, Tioman.

No azért nincs ennyire messze, Szingapúrtól mindössze 40 perces repülőúttal gyorsan elérhető (a macska az stimmel).
Csak propelleres kisgépek közlekednek arrafelé, így mi is egy kicsit rázkódva, de felülről a tájban gyönyörködve értünk viszonylag gyorsan partot.

Miután megérkeztünk a vidéki buszállomáshoz hasonlító reptérre, taxiba pattantunk, azaz csónakba, ugyanis a szigetnek nincs úthálózata. A magas hegyek miatt csupán néhány keskeny partszakasz lakott, de azok is csak a tenger felől közelíthetők meg.

Az ultramodern és zajos metropolisz után ez a sziget maga a földi paradicsom. A tenger morajlásán, a madarak csicsergésen és a macskák nyávogásán kívül egyéb hangot nem hallottunk, a levegő és a tenger is kristálytiszta, buja a növényzet, az érintetlen természet pedig tényleg egy karnyújtásnyira.

A sziget sárkány formája a legendák szerint egy csalfa kínai sárkányhercegnőnek köszönhető, aki éppen úton volt szíve választottjához Szingapúrba, ám a sziget varázsa rabul ejtette, így mindörökre itt maradt. A hoppon maradt hercegfi sorsáról nem szól a fáma…

A turizmusból élő lakosság elég szerény körülmények között él, vendégszeretőek, de mégis kevésbé olyan mosolygósak, mint a polinézek.

A monszun közeledtével már csak néhány fehér turista lézengett - azért néhány magyarral így is sikerült összefutnunk- helyette sokkal több maláj, kínai és indiai. Otthon nem egy hétköznapi élménynek számít az, ha körülötted egy étteremben több asztalnál is egy- egy pasi és az őt kiszolgáló háreme meg a különböző alomból született gyereksereg cseverészik. Ezt most itt átélhettük. Bár most olvastam egy útikönyvet Bhutánról, ott meg a többnejűség helyett a „többférjűség” a módi. Ha egyszer arrafelé eljutunk, ott meg majd én irigykedem :-)

Itt láttam először Mekka felé mutató nyilakat a szobában. Egy ott díszelgett a plafonon és gondolom a merevnyakúakra tekintettel egy másik a fiókban(!) is.

Érdekességképpen a modern technikával felfegyverzett muszlimok külön honlapon is belőhetik maguknak a helyes irányt pl. itt (klikk)

A monszun idejére – novembertől februárig - bezár szinte minden szálláshely. Mi az utolsó hetet csíptük el, így már volt egy kis betekintésünk a turistariasztó esőzésekre. Naponta legalább 10x esett olyan igazi dézsaeffekttel, de ezután néhány perc múlva újra kisütött a nap. Legutoljára, de egyben legalaposabban hazafelé, a reptéri vízi transzferünk alkalmával sikerült bőrig áznunk.
Az ottlétünk alatt egy napot azért szerencsére kifogtunk, amikor a napsütés volt többségben, így a nagy búvárkodás túránkat erre időzítettük.
A sziget ugyanis körös-körül tele van felszíni (pipás) búvárkodásra alkalmas öblökkel és a partok mentén felsorakozó aprócska lakatlan szigetekkel, így az olyan amatőrök, mint mi is, a mélyvízi búvárkodáshoz hasonló élményt élhettünk át a vízfelszín közeli gazdag növény- és állatvilág szebbnél szebb csodái folytán. Nagy élmény volt a fiúknak, de nekem a saját csetlés-botlásaim okán meg különösen. De erről inkább külön szólnék hamarosan. Meg a kurta farkú cicákról is...


néhány kép ízelítőül, a többi a fotóalbumban itt







vízálló fényképezőgép hiányában ezt az ugyancsak Tiomanon készített felvételt úgy kölcsönöztem, kb. ilyen látványban volt részünk nekünk is

2011. október 24., hétfő

Építkezés gyorsan, tisztán és sportosan



Ha körbenézünk Szingapúrban, a rengeteg építkezés óriásdaruit láthatjuk mindenfelé. Főleg a belső kerületekben nem találni olyan utcát, ahol ne állna egy vagy kettő belőlük. Ha meg nincs daru, akkor ott egész biztosan a legújabb metróvonal soron következő állomását fúrják a föld alatt.
A mi környékünkön is legalább 6 új felhőkarcolót húznak fel – szuperszónikus sebességgel.
Milyen szerencsésnek érezheti magát odahaza az, aki 1 éven belül beköltözhet az egy-két szintes házikójába, de ahhoz képest ez itt tényleg már az olimpiai döntő.

Egy 30-40 emeletes épület általában másfél év alatt kerül átadásra – persze ehhez azért kell némi dopping is. Azaz fagyveszélytől nem kell tartani, nincs munkaszüneti nap és bizony éjjel 10-ig tart a munkaidő. Az indiai vendégmunkások szorgosan teszik a dolgukat, sosem látom őket lazsálni, 1 órás cigiszüneteket tartani és valahogy mindig minden olyan flottul halad.
És tisztán.
Ha egy építkezésről kigördül egy teherautó, akkor azt előtte jó alaposan lecsutakolják, nehogy véletlenül sáros gumikkal hajtson az utcára.
Reggel pedig tornaórával indul a nap.

Sokszor érzem, hogy a magyar szemüvegem keresztül furcsa „látomásaim” vannak, no ez az építkezés műfaj is egy ilyen kategória.

bal lábkörzés...

2011. október 20., csütörtök

Vafler, origami és mézes alma



Nagy hangsúlyt fektet az iskola a nemzetköziségére, így nagyon sok az olyan iskolai program, amely ezen téma köré szerveződik.
Így volt ez múltkor Marciéknál a UN koncerten, de ezen a héten az elementary schoolban is beköszöntött a nemzetek napja. Minden gyerek ilyenkor a saját országára jellemző színekben, ruhákban jöhet a suliba, a nagybetűs nap célja pedig nem más, mint, hogy minél többet megtudjanak egymás országairól, annak szokásairól. Aztán majd a nyelvekről még külön is lesz szó, november elején ugyanis az egész suli Language Week lázban ég majd, így arról később.

Bálint piros pólóban, fehér térdnadrágban, zöld zokniban és tricolorban pompázó pofikkal indult útnak, néhány órára én is vele tartottam, mert ilyenkor a szülőket is tárt karokkal várják.

Mindannyian nagyon aranyosak voltak és érdeklődőek. Idén 4 ország volt „terítéken”, így a sok színes bemutató mellett norvég vaflert reggelizhettek, majd megtanultak hajtogatni néhány origamit, kötöttek portugál tengerész csomót, magukra kenhettek egy kis Holt-tengeri iszapot, majd később (az iszapos kezükkel) mézbe mártogatott almát és kalácsot tömtek magukba, így egész biztosan megjegyezték, hogy miként köszöntik a Rosh Hashanah-t, azaz a zsidó újévet.

Bálintnak ez utóbbi különösen tetszett, mert az egyik izraeli osztálytársa még egy "szemléletes" videót is megmutatott neki, így estére már az egész család képben volt almamártogatás ügyileg. Aztán később rátalált egy még viccesebbre itt...


egy kupac szőke skandináv




itt pedig néhány kis gésa




készül az origami...




...meg a tengerész csomó




színes osztálytársak


QR kódolt hirdetések



Láttam már ilyen kódot, de sosem tudtam mire jó. Azt hittem olyan, mint egy sima vonalkód, csak a kreatív feltalálója unta a sok csíkot…

Most már tudom, hogy mi fán terem, Marci kiokosított.

Itt teljesen természetes, ha ilyen krix-krax szerepel - mondjuk egy hirdetésben. Csak ”belövöd” a hipertelefonod QR alkalmazása segítségével és már látod a képe(ke)t is mellé. Színes tinta, hirdetési felület megspórolva.

Ha metrón vagy buszon utazom, elég körbenéznem és máris látom, hogy mi a legújabb trend a mobilkütyük háza táján. Mindenki elbűvöltem mered a táblagépére, vagy éppen lóg a fülén egy almás telefon.
Így már talán érthető, hogy ezek a QR kódok nagy fejtörést nem okoznak errefelé.


mindkét hirdetés 7-7 színes képet is tartalmaz


2011. október 16., vasárnap

Homesick helyett honvágy



Mennyivel jobban, szebben kifejezhető magyarul az, amit most érzek.
Homesick – betege vagy annak, hogy nem lehetsz otthon. Ez nem igaz.

Albérletben laktunk mielőtt kijöttünk, az új otthonunk pedig még nem készült el – tehát a szó szoros értelmében vett otthon eleve nem is tud hiányozni. Helyette megpróbáltuk megteremteni az otthonunkat most itthon – szerintem egészen jól sikerült.

A honvágy magyarul azonban egy kicsit mást jelent (nekem legalábbis) - vágyódsz valami után, amit csak a tágabb értelemben vett otthonodban, a távoli honban élhetsz át vagy találsz meg.
Ez pedig a családdal, a barátokkal eltöltött idő, a közösen átélt élmények. Mindez nagyon hiányzik, de ezen kívül is még sok-sok minden. Soroljam?

Vágyaim tárgyai: az évszakok változása - most éppen a színes ősz, friss hajnalok, hűvös esték, néhány csendes óra, hazai ízek és illatok, hegyek, völgyek, dimbek- dombok, virágos rétek, egy tüdőt tisztító túrázás, bicajozás, egy igazi színházi élmény, meleg ágyba bevackolás stb.

No nem panaszképpen, de itt mindig minden zöld – azért szerencsére a virágok színesek, fázni még sosem fáztam, sőt! A CSEND – csupa nagy betűvel – nem létező fogalom errefelé. Egy lüktető város bizony éjjel is lüktet. A magyar zöldségek, gyümölcsök íze, illata sajnos nem ér el idáig. Szingapúr legmagasabb pontja 166 m, tehát hegymászás is kilőve. Túrázni, bicajozni ugyan lehet, de ha úgy igazán odateszed magad, a nagy pára mellé örülhetsz, ha egy kis oxigént is lenyomsz a tüdődbe.
Színházban éppen tegnap voltunk, The Lion King c.- Szingapúrra jellemző módon - a Broadwayról importált díszlettel és színészekkel futó előadáson. Végül is tényleg nagy élmény volt, de a Radnóti Színház darabjai mellett eltörpül.
Az pedig, hogy úgy aludjak el, hogy csak az orrom hegye látszódjék ki a takaró alól (pedig mennyire imádok így elaludni!), legnagyobb bánatomra teljesen kivitelezhetetlen. Tuti hőgutával vinnének el a mentők, ha egyszer kipróbálnám.

Szóval nagyon jól érzem itt magam, de azért néha hiányzik ez+az. Pont.

Állítólag a honvágy érzésének is megvan a maga ciklikussága. Akármennyire jól érzi magát az ember, a kezdeti, általában 3-4 hónapos eufória után jön az első mélypont, aztán később is felcsap egy-egy kisebb hullám, de azok már kevésbé felkavaróak. Valószínű elértem az első etapot, de igyekszem nem sokat vacakolni (se vackolás, se vacakolás...), hanem mihamarabb továbblépni. Szerencsére a mérleg másik serpenyője csurig van, így nem lesz nehéz dolgom. A kisebb hullámokat követő, még az elsőnél is rosszabb roham elvileg csak 3 év múlva lesz esedékes – addigra meg már otthon leszünk.