2011. november 29., kedd

Hyung Koo Kang - az ismeretlen géniusz



Nem vagyok a modern művészet nagy rajongója, de tegnap mégis olyan élményben volt részben amit muszáj megosztanom Veletek.

Egy dél-koreai művész, bizonyos Hyung Koo Kang kiállításán jártunk Anyuval.
Jennisse, az unokatesóm felesége kalauzolt bennünket, aki a SAM-ben (Singapore Art Museum) önkénteskedik, mint tárlatvezető.
Korábban is jártam már itt, de az akkori ultramodern tárlatot valahogy a felejthető kategóriába soroltam.

De tegnap naggggyon tetszett, amit láttunk.

Az 57 éves mester csak néhány éve került a reflektorfénybe - még a Wikipédián sem találtam róla szócikket. Bár kicsi gyerekkora óta rajzolgatott, a szülei mégsem támogatták művészi ambícióit, így emiatt csak felnőtt fejjel vágott neki a pályának. 2002-ben nyílt meg az első kiállítása, de ekkor óriásit robbantott, mindenki meghajolt az impozáns alkotások szerzője előtt.

Hyung Koo Kang híres és hírhedt emberekről, festőkről, színészekről, politikusokról készít grafikákat, torzókat és óriásportrékat.

Ez utóbbiak alapja vászon ill. alumíniumlemez, amelyet egy igazán különleges technika tesz még érdekessé és szerethetővé. Nem ecsetet használ, hanem festékszórót, szivacsot, radírt, kést, gyümölcsvájót, fogpiszkálót, a fémhez csiszolót, szöget, fúrót stb. Az alumínium alapú portrékon például a hajszálakat egy sarokcsiszoló élével "kanyarítja", így a fémes-fényes csillogás miatt nagyon látványosak ezek a munkái (is).

Minden portré érzést, érzelmet fejez ki, nagyon a hatása alá kerül az ember, főleg ha belefelejtkezik a látványba.

Kedves Hyung Koo Kang! Köszönjük az élményt, remélem egyszer majd kis hazánk művészetkedvelő közönségének is megmutatod a tehetségedet.

ez volt az egyik kedvenc képem, itt a vásznat és a fémet keverte



Andy Warhol csodálkozik - ilyet még ő sem tudott...



Van Gogh egyik őrölt pillanata



Marilyn hajánál biztos elkopott néhány csiszolókorong...




SAM Tv: Interjú a művésszel

2011. november 27., vasárnap

Modern nagyi



Mit csinál egy 70 éves nagymama azonkívül, hogy utazik csaknem tízezer kilométert, hogy átölelje az unokáit? Természetesen sürög-forog és finom hazai ízekkel kényezteti a családot, megjavítja, megszereli, amit kell – legutóbb éppen a bekrepált éjjeli lámpánkat. Rácsodálkozik mindenre, élvezi az ittlétet, megkóstol, megszagol és kipróbál mindent. Fáradhatatlanul gyűjti az élményeket és minderről naplót is vezet, nehogy véletlenül elfelejtsen bármilyen apró részletet is.

És persze halad a korral. Levelezik az ismerősökkel, skype-on cseveg az otthoniakkal, megnézi a Facebook üzenőfalát, feltölti a legújabb képeit. Na jó, ebben az egyben még elkel némi segítség.

A múltkor lebukott. Mindig zsörtölődik a fiúkkal, ha sokat ülnek a számítógép előtt. Erre tessék. Egyik éjjel látom, hogy még ég a szobájában a villany, gondoltam bemegyek és lekapcsolom, mert bizonyára elaludt egy könyv felett. De nem, éppen elmélyülten csetelt valakivel, minden bizonnyal a legújabb kalandjairól tartott élménybeszámolót…


Mama és egy tarajos leguán


2011. november 24., csütörtök

Eddig, eddig vagyok...



… azaz elegem van az emberáradatból, hangzavarból, de még a megaboltok megaválasztékából is.
Nekem ez sok(k), kérek a Jézuskától néhány óra csöndet egy lakatlan szigeten és megyek feltöltődni.

Persze a hömpölygő tömeg csak viszonyítás kérdése, Móni barátném szerint Szingapúr Sanghajhoz képest nyugdíjas szanatórium.

Tegnap különösen besokalltam, mert igencsak kijutott a fent említett „jóból”.
Délelőtt anyukámmal a turistákkal csordultig teli kínai negyedben andalogtunk, pontosabban sodródtunk az árral. Később egy echte kínai piacra is bekukkantottunk, majd halmozva az élvezeteket egy kínai kifőzdében ebédeltünk, ahol a jó ebédhez szólt (de inkább ordított) a kínai nóta. Ezután elmentem a heti nagybevásárlást elintézni. Itt is kígyózó sorok. Levezetésképpen még Bálinttal elugrottunk a közeli bevásárló utcába piros póló vadászatra. Ismét hering szindróma.

Egy iskolai előadásra kell egy mezei rövid ujjas változat, de pont ez az egyszerűség jelentette a legnagyobb kihívást. Több napja vadászom ilyenre, de mivel eddig csak ilyen-olyan feliratos változatot sikerült találnom, ezért végső elkeseredésemben a plázákat kellett megcéloznom.

Bár ne tettem volna! Itt minden szinten, szinte minden – persze a hőn áhított póló az sehol. 10 emeleten (ebből 3-4 a föld alatt!) kismillió üzlet, étterem, kávézó – beleszédülök, ha egy ilyenbe bekeveredem.
Hármat másztunk végig keresztül-kasul, mindhiába.
Szidtam magam, mert előbb kellett volna segítséget kérnem és akkor megúszhattam volna ezt a (tor)túrát.
Most már tudom, hogy 2 sarokkal és négy plázával odébb van egy speckó bolt, itt kellett volna kezdenem.
Így ma este újra nekivágtam. Sikerült.

Egy ilyen esti shoppingolás egyedüli előnye az ünnepi díszbe öltöztetett, csupaszín utca látványa – a többit igyekszem elfelejteni.
Mert sajnos a karácsonyi hangulatot valahogy nem sikerült átéreznem. A miniszoknyás télanyók, meg a karácsonyfák melletti fagyiárusok valahogy nem az otthoni ünnepvárást idézik…

errefelé nem teheneket pingálnak, hanem elefántokat:




ezek nem jégcsapok...



még este 10-kor is ilyen zsúfolt a város




és Bagaméri egy karácsonyfa tövében:

2011. november 20., vasárnap

YES YOU CAN!

Ma reggel egy jótékonysági futóversenyen voltam, amelyen inkább a részvétel volt fontos, mintsem a teljesítmény. Az 1:15-ös időmre nem is vagyok túlságosan büszke, de a 90 %-os páratartalom meg a 30 °C talán valamelyest mentségemre szolgál.
Rengetegen voltunk, jó volt a hangulat, egyedül a vizes palackos logisztika nem működött kifogástalanul.

A nevezéskor azt ígérték, hogy a 10 km-es szakaszon számos vizes stand lesz, de ez mindössze hármat jelentett. Ráadásul az elsőnél csupán üres asztalok vártak, mert a futók előbb odaértek, mint a vízszállítók, a ¾ távnál álló pultot pedig pechemre kifosztották, mire eljutottam odáig. Így a futam során először és utoljára csupán a felénél, azaz az 5. km környékén sikerült életmentő vízhez jutnom. Ekkorra már csurom víz voltam mindenütt, míg a testemen belül sivatagi szárazság uralkodott…

Az út mentén biztató transzparenseket olvasgathattunk, melyeket fiatal önkéntesek tartottak a kezükben, olyanokat mint pl. Never give up! Yes You can! Just a little more. Bár ez utóbbit nagy viccesen már az első 500 méter után is mutogatták, de csak az utolsó métereken vettük komolyan.

Futás közben végig zenét hallgattam. Nem sokkal a cél előtt éppen egy témába vágó Bergendy nóta volt soron, melynek a refrénje: Hogy utolérd, hogy utolérjed, kapcsold az ötödik sebességet!
Ha nem is ötödikben, de kb. kettesben azért sikerült célba érnem. Ezután rögvest leengedtem vagy másfél liter vizet a torkomon, otthon meg további 3 litert és most mégis úgy gondolom, hogy folyt. köv. legközelebb.

2011. november 15., kedd

Mama



Megérkezett anyukám, így a következő hetekben őt kényeztetem…

Mivel nem beszél angolul, így az átszállás miatt a repjegy mellé kértünk neki ún. assistance szolgáltatást is. A segítség aztán valami oknál fogva elmaradt, de nem elveszett emberről lévén szó, könnyedén megtalálta a csatlakozó járatot.

A lényeg az, hogy szerencsésen megérkezett, a gyerekek pedig majdnem kiugrottak a bőrükből, amikor meglátták végre a reptéri üvegfalon keresztül. Hiányzott már nagyon, mert hiába beszélünk sokat skype-on, de azért az öleléseket virtuálisan nem lehet pótolni.

Szóval megérkezett a nagyi, aki azóta csak pörög a szokásos tempójában. Már meggyúrta a házi (túrós) tésztát az unokáinak, amihez ráadásul még előre lesütött szalonnát is hozott magával, mert ugyebár az otthoni biztos jobban ízlik a fiúknak.

70 éves volt a múlt hónapban, de cseppet sem látszik meg rajta, sőt szerencsére olyannyira friss és fiatalos, hogy a 7 órás jetlag meg sem kottyant neki.
Állítólag ahány óra az időeltolódás, kb. annyi nap szükségeltetik, hogy a szervezet teljesen alkalmazkodjon az új időviszonyokhoz. De neki mégsem jelentett problémát, hogy másnap reggel velünk ébredjen, azaz otthoni idő szerint éjfél körül.

Ma elvittem egy orchidea kiállításra, meg egy kicsit a belvárosban bóklásztunk és közben csak azt mondogatta, hogy csípjem meg, mert nem hiszi el, hogy itt van a világ másik végén…

virágok...


néhány gyönyörűség, többi a fotóalbumban itt (klikk)




2011. november 8., kedd

Csip-csirip vagy trilala



Sikerült megint egy keleti specialitásba belefutnom.

A hétvégén voltunk egy állatfarmon, amely egyrészt menhelyként működik, másrészt ahol az örökbefogadás lehetőségén kívül tenyésztett kutyusokat, cicákat, madarakat és egyéb házi kedvenceket is lehet vásárolni.

Mellékesen még egy kisállat hotelt is üzemeltetnek, ahol némi felárért deluxe légkondis kennelt, diétás kosztot és extra tornát (sétát) is lehet választani a kedvenceknek…


De mégsem ez volt az érdekes, sokkal inkább azok a rendezvények, amelyekről a farm honlapján olvashattam. Itt akadtam rá egy madár énekversenyre.

Kiderült, hogy ez a fajta „madártorokviadal” Ázsiában nagyon népszerű szórakozásnak számít. Szerintem hasonló kategória lehet, mint otthon egy postagalamb röptető verseny.

Szingapúrban a rengeteg betonépület mellett szerencsére sok a növény, nem ritka a több emeletnyi magas fa sem. Így még ebben a zsúfolt nagyvárosban is nagyon sokszor hallhatjuk az itt megbúvó madarak énekét. Olyannyira, hogy reggel ők ébresztenek. Akkora lármát csapnak, hogy még a 25. emeletig is felhallatszik! Amikor egymást hívják (gondolom én), akkor nagyon bele tudnak lendülni, nem csoda, hiszen túl kell kiabálniuk a városi zajt. Szegénykék az erdőben biztos jobban kímélnék a hangszálaikat.
A madarak egyébként házi kedvenc gyanánt is nagyon népszerűek, sokszor látni kalitkákat a házak erkélyein.

Na de visszakanyarodva a címet adó témához, a versenyen Ázsiában őshonos fajok mérkőznek meg egymással és mindig a párzási időszakban kerül sor a megmérettetésre - ekkor énekelnek ugyanis a leghangosabban.
A latin nevük alapján sikerült beazonosítanom a versenyzőket, így a képek mellé a hangzatos magyar nevüket is bemásolom:

fehérhátú sámarigó

énekes álszajkó


gangeszi pápaszemesmadár

vörösfülű bülbül


Öt szempont szerint pontozzák a madarak énektudását, ebből is a legsúlyozottabb a hangerő. Ezt követi a repertoár és a kitartás, azaz mennyi féle hangot, dallamot sikerül produkálniuk és azt milyen hosszú ideig. Végül a fizikum és az előadás módja dönt még a helyezésről.

Sajnos az idei versenykoncertről lemaradtunk, de jövőre szívesen megnézném vagy inkább meghallgatnám őket. Ígérem, akkor a fotók mellé hangfájl is mellékelek.

2011. november 5., szombat

Don’t kan cheong! Relak lah!



Már korábban írtam néhány sort a singlish-ről, azaz a helyiek által beszélt angolról, de még néhány mondat erejéig érdemes visszakanyarodni erre a témára.

Csikungozni többnyire kínaiakkal járok és nem igazán értettem, hogy ők egymás között vajon miért nem a saját nyelvükön beszélnek.
Kb. úgy kell elképzelni egy ilyen csevejt, hogy nagyon egyszerű mondatokat és kifejezéseket használnak, ezt keverik néhány kínai eredetű, de már "honosított" singlish szóval, mindezt még megspékelik egy szörnyű kiejtéssel és az eredeti angollal köszönőviszonyban sem álló hangsúllyal. Meg is kérdeztem tőlük, hogy mi a csudát erőlködnek, ha ott a kínai, de kiokosítottak és így már értem. Természetesen őket továbbra sem, csak a nyelvi zűrzavar eredetét.

Az itt élő kínaiak többsége ugyanis Dél-Kínából származik, ott pedig rengeteg – gyakorta az érthetetlenségig – eltérő nyelvjárás létezik. Nyelvész körökben mindmáig vitatéma, hogy nyelvjárások helyett sokkal inkább önálló nyelvekről van-e szó.
Északon is szép számmal akad dialektus, de az ott élők azért nagyjából értik egymást. A putonghua vagy más szóval mandarin is egy ilyen északi nyelvjáráshoz köthető és mivel ez a hivatalos nyelv, a többiek is kénytelenek - ha máshol nem, az iskolában - megtanulni. De természetesen otthon mindenki a maga nyelvén diskurál. Így már érthető, hogy ha valaki a déli nyelvjárások valamelyikét mondhatja az anyanyelvének, akkor neki – bármennyire is furcsán hangzik - a singlish és a hivatalos mandarin szinte hasonló „idegen nyelv” kategóriát jelent.

Ez a singlish pedig egy különleges nyelvészeti csemege, igazi unikum (vagy inkább szingapurikum).

Mivel a kínaiakon kívül malájok és indiaiak élnek Szingapúrban, ezért mindenki belerakott egy kicsit a nyelvfazékba. Megfűszerezték a saját szavaikkal ill. kifejezéseikkel, leegyszerűsítették a számukra nyelvtörő angol szavakat és nagy igyekezetükben még a nyelvtanról is elfelejtkeztek.

Álljon most néhány érdekesség ebből a kotyvasztott nyelvből, legalább megértitek, hogy sokszor miért nem boldogulok az otthoni nyelvórákon tanultakkal:

egyszerűsítések:

gostan ( go astern) - hátrafelé megy
relak ( relax) - pihen
cher v. tcher (teacher) - tanár
ger (girl) – lány
sargen (sergeant) – biztonsági őr

maláj és kínai szavak, amelyek beleépültek a nyelvbe:


agak-agak – körülbelül
kentang - fehér ember, azaz kaukázusi (ilyenek vagyunk mi is)
boleh – lehetséges
jialat v. chia lat - szörnyűség
choping a seat - lefoglalni egy helyet.
Don’t kan cheong! – Ne aggódj!
It’s time to makan! – Itt az ideje enni
Let’s go lah! – Menjünk! (ez a "lah" ott áll minden mondat végén, amit hangsúlyozni akarnak)
Don’t be kiasu! - Ne félj attól, hogy veszítesz!
Chop chop! – Gyorsan!
Duh! – Naná! Természetesen!
Alamak! - magyarul kb. Te jó ég! Úristen!


2011. november 3., csütörtök

Maratoni gombócolás



A héten language week van a suliban, csupa izgalmas programmal és feladattal.

Pl. ma Bálintnak egy kedvenc hazai ételét kell bemutatnia, így emiatt tegnap szilvás gombóc lázban égtünk egészen este 10-ig.
Nagy kedvencről lévén szó, már amúgy is esedékes volt a menübe iktatni és hogy minél színesebb legyen a beszámoló, a nagy esemény közben a kamera is annyit villogott, hogy Hemző Károly is tuti megirigyelte volna.
Csak az alapanyagokról legalább 10 felvétel készült ilyen-olyan szögből, mert nagyon kritikus volt a készítője, aki persze ezen kívül még főzni, gyúrni és tölteni is akart és közben valamennyi munkafázist megörökíteni. Én meg nem tudtam, hogy éppen mire ügyeljek. Arra, hogy a már csupa maszat fényképezőgépet lehetőleg ne ejtse bele még a cukros szilva levébe is, avagy a tészta valóban megfelelő állagú legyen.

Végül az eredetileg sem két perces projekt legalább 4-5 óráig eltartott, mert a cél előtti utolsó lépéseknél (fotóválogatás, beragasztás, szövegírás stb.) bizony már elkélt némi noszogatás. Hiába, gombócokkal teli pocakkal egy ilyen ügyes kiskuktának is nehézére esik a koncentrálás.

Nagyon szeretném, ha Bálint legközelebb egy kevésbé macerás kedvencről írna fogalmazást, mondjuk egy előrecsomagolt piros pöttyös rudiról…


a remekmű első és utolsó oldala:



2011. november 2., szerda

No comment



Politizálni nem áll szándékomban, de most muszáj komment nélkül 3 rövid hírt megosztanom, bár az első kettővel gondolom már Ti is találkoztatok…

Hat makrogazdasági mutató alapján két közgazdász összeállította a válság nyerteseinek és veszteseinek listáját. Eszerint Magyarország volt a 2008 óta tartó válság legnagyobb vesztese.

(The Washington Post, 2011. okt.)

A forint volt a legrosszabbul teljesítő európai valuta az elmúlt három hónapban, a görögöket nem számítva az uniós országok közül Magyarország csődkockázata nőtt a legnagyobb mértékben. A kormánynak lehet, hogy át kell értékelnie az IMF-et elutasító politikáját.
(Bloomberg, 2011. okt.)

és egy jó hír:

2011. november 9-én dr. Martonyi János előadást tart Szingapúrban az Európai Unióban kialakult pénzügyi és hitelválság legyőzéséről, valamint az eurozóna stabilitásának megtartásáról.