2011. augusztus 29., hétfő

Virágzó tea

Azt gondolom nem kell sokáig ragozni, hogy a kínaiak teában (is) verhetetlenek.
Óriási a választék, ízben, erősségben – de látványban is.
Az egyik ilyen különlegesség a „virágzó” teagumó, amelynek levelei közé egy pici virágbimbót csempésznek. Amikor beáztatjuk az összepréselt gumót, a virág is kinyílik, amely lehet éppen jázmin, szegfű avagy egy krizantém – lényeg, hogy ne csupán az ízlelőbimbóinkat, hanem a szemünket is kényeztessük teázgatás közben…





Kínai főzőcske 2.

Ez nagyon hajaz a múltkori receptre, a különbség annyi, hogy tészta helyett rizzsel készült és az ízvilága is egy kicsit más.

Ezúttal az előző napi grillcsirke maradékokat használtam fel, így a felaprított husi csak a legvégén került bele. Zöldség az, amit éppen otthon találtam, a szokásos szezám olaj, szója-és oyster szószon kívül pedig tettem még bele mogyorókrémet és pont ez az utóbbi, ami miatt ízügyileg teljesen más lett a végeredmény.
Sokszor használnak magokat a kínai konyhában, így többek között a földimogyorót is, de ebben az olvadós változatában még inkább átjárta az ételt és igazán pikánssá varázsolta.

Gyors és nagyon finom! Jó étvágyat!

zöldségalapanyagok:



az aprítást és a rizsfőzést leszámítva kb. 3 perc alatt készült el:


2011. augusztus 25., csütörtök

Pulau Ubin



Két keréken a dzsungelben – jó kis hétvégi kiruccanást szerveztünk a fiúknak.
Rájuk is fért egy kis kikapcsolódás, a suli rendesen megterheli őket, már alig várják a pénteki kicsöngetést. Ráadásul Bálintom kifogott egy nagyon szigorú tanárt, aki miatt bizony néha reggelente úgy kell bekönyörögni az iskola falain belülre. Nem az a tyúkanyó típus pedagógus, az egyszer biztos. Minden gyerkőc megvan egy kicsit szeppenve, hiszen minden új nekik, a nyelvet is alig beszélik, erre ő már az első naptól kezdve katonás rendet követel. Sajnos mosolyogni sem sokszor látni és ettől a gyerekek többsége még inkább lelombozódik (Edit és Mária néni – nagyon hiányoztok!!!!).
Majd a suliról később részletesen élménybeszámolok...

Szóval gondolatelterelés és kikacsolódás gyanánt a Szingapúr észak-keleti partjához közeli sziget tökéletesen megfelelt. Bár inkább szigetecske, mert az egész alig több, mint 10 négyzetkilométer, a helyi lakosok száma sem több 100 főnél.
Szerencsére itt sikerült megőrizni az eredeti flórát és faunát, így a csilli-villi Szingapúr után igazi szemet és lelket gyönyörködtető látvány fogadja az idelátogatót. Bár állítólag ezt a területet is be akarták kebelezni nagyvállalkozók, akik luxus szállodákat álmodtak ide, de szerencsére a természetvédők ezúttal erősebbnek bizonyultak.

Bicajt béreltünk és néhány sétát is beiktatva 2-3 óra alatt körbejártuk az egész szigetet. Azért kicsit furcsa volt a lebetonozott kerékpárút a dzsungel közepén, de így legalább egy trópusi felhőszakadás alkalmával nem kell attól tartani, hogy elsüllyednek a kerekek.

Sok szépet láttunk, de beszéljenek inkább a képek:

mangrove fák óriás léggyökerei:



a dzsungel felülről a sziget egyetlen kilátójáról:



a kicsi sziget egyik kicsi tava:



egy sütkérező leguán:



ilyen takaros házikókban éldegélnek errefelé az emberek:

2011. augusztus 20., szombat

Pogácsák és szemek

...az egyik nem akar dagadni, a másik meg nagyon is – hogy mi az a hülyeség? A mai nap emlékezetes pillanatai.
De kezdjük az elején, szépen sorjában.

Ma reggel elmentem Mónikával a Botanikus Kertbe csikungozni.
Mónikát itt ismertem meg, egy suliba járnak a gyerekeink és elég közel lakunk egymáshoz. Nemrég költöztek ők is Szingapúrba, ezelőtt 5 évig Shanghaiban éltek. Olyannyira imádta Kínát, illetve a várost, hogy még egy könyvet is írt az érzéseiről, kalandjairól Szerelmem, Sanghaj címmel. Élvezetes életrajzi regény – mindenkinek ajánlom!
Nagyon örültünk, hogy egymásra akadtunk, mert olyan, mintha ezer éve ismernénk egymást. Az egyik közös pont - sok minden egyéb mellett - a csikung.

Itt van a közelünkben a béke és nyugalom szigete, Szingapúr egyik csodaszép parkja, a Botanic Garden, azaz a Botanikus Kert. Már többször jártam itt sétálni, mert ezerszer jobban feltölt, mint bármi ebben az ultramodern városban. Itt óriási a tér, átölelnek a fák, minden csupa zöld és élettel teli, a szebbnél szebb virágok látványa pedig elűz minden rossz gondolatot.
Órákig elbírnék bennük gyönyörködni, annyira meseszépek.
A park állandó „szereplői” a tajcsi és csikung gyakorlók. Általában csoportokba verődnek, de több „magányos harcossal” is lehet találkozni. Pl. vannak, akik futás közben a kezüket ide-oda mozgatva irányítják a testük energiáit. Vannak akik egy kötélhez hasonló hosszú gumival nyújtogatnak és olyanok is akik speciális bottal ütögetik a testüket – a lényeg mindenhol egy és ugyanaz: az energia harmonizálása.

Emlékszem, amikor anno a shiatsu tanfolyam során az egyik reggel felmentünk a Gellért hegyre csikungozni, akkor mindenki minket bámult és sokan nem tudták mire vélni ezt a dolgot.

Itt természetesen minden más, igazán hétköznapi dolog a test energiáinak karbantartása. Napi rutin, akár a fogmosás, hiszen ez is az egészség megőrzését hivatott szolgálni – megspékelve azzal, hogy a testi harmónia mellé „akciósan” a lelki békénket is megkaphatjuk. Tényleg a legjobb és legolcsóbb gyógyszer a világon, több millióan aktívan művelik (na jó, ehhez kell az is, hogy Kína nem egy törpeállamként szerepel a világtérképen).

Szóval reggel egy jót csikungoztunk egy nagyon kedves edzővel, mr. Wanggal, aki – új csoporttagokról lévén szó - még külön is foglalkozott velünk – zárójelben megjegyzem mindezt teljesen ingyen….
Aztán haza mentem és mivel sikerült jól helyretenni az energiáimat, a felesleget le kellett még vezetnem valahogy. Gyorsan nekiveselkedtem pogácsát sütni (az új kenyeret megünnepelni ma este összejönnek az itt lakó magyarok és kis harapnivalóval készül mindenki), utána lementünk Gáborral egy kicsit futni a konditerembe, a fiúk pedig úszkáltak odalent egyet.

A nagy meleg és a pára miatt valahogy eddig nem akaródzott a szabadban mozogni, így maradtam mindig a jól bevált, hűvös konditerem mellett. Úgy látszik kellett egy kis löket ahhoz, hogy meggyőzzem magam az ellenkezőjéről. Jelentem, ez ma sikerült…

A konditeremben mindig kint van egy fertőtlenítőszer, abból a nemes célból, hogy aki otthagyja valahol verejtékcsepp formájában a kéz- lábszár stb. nyomát, tudja szépen orvosolni. Valaki előttem nagyon túlzásba vihette a takarítást, mert az egyik gépet használva rettenetesen elkezdett viszketni a kezem. Sajnos közben valamiért a szememet is megdörzsöltem, így utána már az is rendesen fájt…aztán a végén alig láttam. Úgy bedagadt a szemem, mint akinek behúztak két óriásit. Aztán szép lassan átterjedt az egész dolog a torkomra – már azt hittem ott helyben megfulladok.
Felrohantunk. Ittam gyorsan két kalcium pezsgőtablettát, de nem igazán használt. A szűk szemrésemen keresztül vetettem még egy röpke (csak reménykedtem, hogy nem az utolsó) pillantást a kelesztésre magára maradt pogácsatésztámra, de nagyon elkeseredtem konstatáltam, hogy bizony elég lapos maradt. Hiányzott neki a jó kis budafoki élesztő (itt ugyanis csak porélesztőt árulnak, amit nem igazán szeretek).
A szemeim bezzeg továbbdagadtak – amikor elindultunk a kórházba, már szinte semmit nem láttam.
Kaptam végül két szurit, egy szemcseppet, valamint egy kencét a bőrömre és így gyorsan visszahúzódtak a táskáim, elmúlt a gombóc a torkomból és a kezem sem viszket már. Egyedül a szemem az, ami még emlékeztet a mai kalandomra. Jelen állapotomban ugyanis a gülü szemű Derrick felügyelőre hasonlítok, de talán még néhány óra és hozom a régi formám (most csak azért drukkolok, hogy a ráncaim is felejtsenek el visszafejlődni).

A pogácsák valahogy azért elkészültek, kicsit laposak és csúnyák, de azért biztos elfogy.
Én pedig inkább itthon maradtam, nem akartam az ünnepségre elmenni – mégis csak sok a gyerek és nem akarom, hogy rosszat álmodjanak miattam.

Elhatároztam, hogy ezután futni kizárólag a botanikus kertbe járok, ott biztos nem fertőtlenít senki semmit maga után - amit meg mégis, azt egész biztos nem futásra használják...





2011. augusztus 16., kedd

Otthon, édes otthon

Mennyire igaz az a mondás, hogy az otthonod ott van, ahol megteremted magadnak. Persze ezen lehet vitatkozni, hogy kinek mennyire tág avagy szűk ez a fogalom, de jómagam most éreztem meg igazán, hogy mennyire hiányoztak a tárgyak, amelyek hozzám, hozzánk tartoznak.

Végre kikötött a hajó, benne minden, amit fontosnak tartottunk elhozni magunkkal. Néhány bútor, pár kép a falról, a kedvenc könyveink, a gyerekek játékai és persze a becsomagolt konyhám. Az otthonunk egy része, ami most jóval többet jelent annál, mint ahogy valaha is gondoltuk.

Lassan a helyére kerül minden, csupán néhány doboz vár még arra, hogy kicsomagoljam és a képek, hogy a megfelelő helyre kerüljenek - de nemsokára nyugodtan hátra dőlhetünk, elmondhatjuk, hogy megérkeztünk….

Fárasztó volt az elmúlt néhány hónap. A kiutazással járó rengeteg izgalom, az építkezés, aztán persze itt a beilleszkedés, a sulikezdés - külön-külön is elég lett volna, de így töményen már sok volt.
Régen éreztem ekkora nyugalmat, szeretnék benne sokáig elmerülni…

2011. augusztus 9., kedd

Happy Birthday Singapore!

Hetek óta minden épület ezzel a felirattal van fellobogózva, ma van ugyanis a helyi legpirosabb betűs nap, Szingapúr nemzeti ünnepe.
Rengeteg program kapcsolódik a nagy naphoz, de ma lesz a csúcspont a Merlion Bay-i tűzijátékkal és légi bemutatóval. Lehet, hogy majd egyszer kilátogatunk, de ma este inkább a tévéből követjük az eseményeket. Állítólag tömegnyomor a köbön ilyenkor a belváros és nekünk még szoknunk kell ezeket a viszonyokat. Szerencsére gondolnak a fóbiásokra is, így amikor főpróbát tartottak két hete, arra még mi is kimerészkedtünk. Hihetetlenül szép volt az előünnep is, de remélem egyszer még élesben is megcsodálhatjuk a parádét.

Fejet hajtva kedves vendéglátóm előtt, íme dióhéjban néhány pillanatkép a nem túl vaskos városi históriás könyvből.

A szigetről először 3. századból származó kínai források tesznek említést. Ebben az időben Tomaszeknek nevezték a Maláj-félsziget csücskén elhelyezkedő aprócska szigetet, amelynek kicsi kikötőjében ekkor még csak halászok és kalózok tanyáztak. Maláj hagyományok szerint Singapurát, azaz „oroszlánváros”-t egy veszedelmes oroszlán parancsára alapította Srivijaya (ókori buddhista monarchia a mai Indonézia területén) hercege. Bár oroszlánok sosem éltek ezen a tájon - így valószínűleg csupán egy megtermett tigrissel találkozott rövidlátó hercegünk – de mégis később nomen est omen sikerült legyőzni Szingapúrnak a többi ázsiai „tigrist”.

De visszakanyarodva a történelemre, a többször is gazdát cserélő sziget életében sorsdöntő jelentőségű volt a 16. század, pontosabban az akkor felbukkanó első európai hajók. A terület portugál majd később holland kézre is került, de végül nevető harmadikként a britek kerültek ki győztesen. 1819-ben Sir Thomas Stamford Raffles, a Brit Kelet-indiai társaság tisztviselője megvásárolta a szigetet a johoni szultántól és elindította a várost a máig tartó fejlődés útjára. Sir Rafflesnek zseniális érzéke volt az üzlethez, kiszaglászta a benne rejlő lehetőséget, hiszen az akkor még mocsarakkal és esőerdővel borított sziget rövidesen óriás kikötővé nőtte ki magát. 1867-ben már önálló brit koronagyarmat lett, bár Hongkong mellett csak „kistestvérnek” számított. Az I. világháború után brit katonai támaszpont létesült a szigeten, de a katonai jelenlét ellenére a II. világháborúban a japán csapatok elfoglalták és egészen a japán kapitulációig, 1945 szeptemberéig megszállva tartották. A japánok új nevet is adtak a városnak: Szjonan-to, vagyis a Dél fénye.
1945-ben a briteket örömmel üdvözölték újra, de a kormányrudat már nem adták többé vissza. A virágzó nacionalizmusnak köszönhetően Szingapúr egyre inkább az önállóság irányába haladt. A Népi Akciópárt (People’s Action Party - PAP), a Cambridge-ben tanult Lee Kuan Yew vezetése alatt megnyerte a választásokat, Lee lett a miniszterelnök, 1965 augusztus 9-én pedig kikiáltották az ország teljes függetlenségét.
A modernizáció támogatása, kiválóan működő szociális háló, a szigorú szabályok miatt gyakorlatilag nulla bűnözés, a korrupció visszaszorítása, szabad út a külföldi befektetőknek - mindez a politikai ellenzék teljes elnyomása mellett. Érdekes felállás, de úgy látszik mégis működik ez a fajta tekintélyelvű demokrácia. Politikai vitákra mindenesetre nem megy el felesleges idő és energia.
Szingapúr ma már nem csupán a világ első számú kikötője, hanem Ázsia „tigrisei” közül a legfejlettebb ország, ahol a gazdagság valóban a jóléttel párosul, azaz a magas GDP mutatók minden társadalmi réteg számára a jól szervezett és biztonságos életet jelentik.

Egyébként a PAP azóta is az egyetlen kormányzó párt, Lee bácsi 31 évig volt hatalmon, de miniszteri tanácsadóként - 88 évesen - valójában még most is ő irányítja az eseményeket. A Lee család többi tagja is jelentős gazdasági és/vagy politikai pozíciókkal rendelkezik, gyakorlatilag nem nagyon van olyan terület, ahol ne lennének jelen. Ezek alapján a kritikusok Szingapúrt leginkább egy nagyon sikeres családi vállalkozásnak tartják.



2011. augusztus 4., csütörtök

Kopi Luwak

A sziget belső részén mezőgazdasággal – elsősorban rizstermesztéssel foglalkoznak a helyiek. Gyönyörű látványt jelentenek a teraszos rizsföldek, mi is megcsodáltunk néhányat belőlük. A kisebb gazdaságok fűszer-, kávé- és kakaótermesztésre szakosodnak, némelyik közülük a turisták számára is nyitva áll, így aki akar, beleshet a kulisszák mögé. Mi sem hagytuk ezt ki, hiszen ilyet otthon biztos nem láthatunk.
Jó volt megszaglászni a fűszereket, megkóstolni a nyers kakaóbabot (elég keserű…), pörkölni, megdarálni és átszitálni a kávét (mennyei illatok…), na és persze a végén elmerülni egy finom csésze feketében.

A Bakancslista c. filmben a különc Edward Cole (Jack Nicolson) is minden reggel Luwak kávéval indította a napot, míg Carternek jó volt a Nescafé is. Én is beérem ez utóbbival, de ha már eljutottunk a Kopi Luwak őshazájába, akkor én sem maradhattam ki a jóból.
"Kopi" indonéz nyelven kávét jelent, a "Luwak" pedig a macsek neve.

Hogy miért is ilyen különleges ez a kávé és miként kerül egy macska a képbe?

Egy Dél-kelet Ázsiában őshonos macskaféle - közönséges nevén pálmasodró - kedvenc csemegéje a kávébab, aminek azonban csak a héját tudja megemészteni. No de akkor a maggal mi lesz? Szorgos kezek ügyesen kiválogatják, miután a maga természetes módján távozik a cicából. Pont ez a - nem éppen steril - folyamat a lényeg, ugyanis a gyomorban található emésztőenzimektől válik igazán egyedivé az így készült kávé. Nem utolsósorban attól a ténytől, hogy ezek a válogatós macskák csak a szép pirosra érett gyümölcsökre buknak, tehát a minőséget ebből a szempontból is garantálják.

Megkóstoltam, tényleg finom, de valahogy nem értem azokat a sznobokat, akik képesek egy kiló Kopi Luwak-ért 1000 dollárt(!!!) kifizetni.


a cica éppen elbújt, valószínű már elég volt a sok bogyóból



pörkölés előtt néhányszor átmossák (az első adag még elég szag(g=r)os volt)




itt már mennyei volt az illata, az ízéről nem is beszélve...

2011. augusztus 3., szerda

Bali

Szingapúr egy tiszta, jól szervezett metropolisz, de pont emiatt a steril és olajozottan működő rendszer miatt muszáj kimozdulni erről a szigetről, ha Ázsia valódi arcát is szeretnénk megismerni.
Ebbéli álmunk most messzemenőkig teljesült, mert 5 napig a közeli (de furcsa ezt leírni...) Balin nyaraltunk.

Élmény volt a javából!!!

A muszlim többségű Indonéziával szemben Balin szinte csak hindu vallásúak élnek és ez nagyban meghatározza a sziget látnivalóit és az itt élők hétköznapjait.
Rendkívül mélyen vallásosak a helyiek, mindenki megpróbál a dharma törvényei szerint élni, nehogy büntetés gyanánt valamilyen állat képében szülessen újra majd a következő életében...Az óriási szegénység ellenére is minimális a bűnözés, helyette mindenki békésen, boldogan és mosolyogva éli az életét - szóval lehetne tanulni tőlük, az egyszer biztos.

Valahogy elkerüli őket a stressz, pl. a két sávos utakon legalább három autó és egy motor halad egyszerre, folyamatosan dudálnak egymásra - de mindezt csak figyelmeztetés gyanánt. Az árusok éjszakára nem pakolják el a portékáikat, mert attól nem kell félni, hogy bármi is eltűnik.
A kedvenc szórakozásuk a sárkányeregetés, ha felnézünk az égre, mindenhol látni néhány szép méretes példányt belőlük. A napi utcaképbe az is beletartozik, hogy ezeket az óriás szerkezeteket cipelik magukkal az emberek, persze jó nagy felfordulást és még nagyobb dugót okozva ezzel...

Minden házban, lakásban - sőt az üzletekben és az autókban is található egy kisebb-nagyobb szentély, ahol tudnak imádkozni, illetve a napi áldozatokat elhelyezni. Egy kosárformára összehajtogatott banánlevélre tesznek virágszirmokat, étkezés előtt még néhány rizsszemmel is megszórják és pár csepp itallal is meglocsolják.

Ezalatt a pár nap alatt sok szép helyen jártunk - egy-két kalandunkról majd még részletesen is beszámolok. Ízelítőként feltettem néhány képet az albumba...

Egy helyes balinéz fiú volt az idegenvezetőnk - ha ezen a vidéken jár valaki, meleg szívvel ajánlom őt: www.romeotoursbali.com

Az utazásaink alatt sok mindenről kifaggattam, íme néhány érdekesség:

A sziget lakóinak 80 százaléka a turizmusból él, ezért is jelentett óriási csapást az a két szörnyű merénylet, amit szélsőséges muszlimok hajtottak végre 2002-ben és 2005-ben (több, mint 200 – többségében turista – áldozatot követelt a két robbantás). Azóta nagyon szigorúan ellenőrzik a nyaralóhelyeket, minden gépjárművet alaposan átvizsgálnak, de a nagyobb szállodák és bevásárlóközpontoknál további ellenőrző pontok találhatók.

Nagyon alacsony az életszínvonal, 90 $ azaz 18 ezer forint a minimálbér, de Indonézia más területeivel összehasonlítva ez még így is magas összegnek számít (ez alól csak a főváros, Jakarta jelent kivételt).
Hindu szokás szerint a halottakat elégetik és a hamvakat a folyó vagy az óceán vízébe szórják. Sok család azonban annyira szegény, hogy csak más gyászolókkal összefogva, egy közös szertartás keretében tud búcsút venni az elhunyttól.

A szemétszállítás csak a városokban megoldott, de vidéken – főleg a folyópartok mentén – rengeteg a szemét. Így sajnos a gyönyörű tájat sokszor elcsúfítják a bűzös szeméthalmok.
A vezetékes víz nem iható, mi is ásványvizet használtunk még a fogmosáshoz is.

De hogy valami vidámabb témáról is írjak, azt is megtudtam, hogy a balinézeknél nincs hagyományos értelemben vett családnév, hanem a születési sorrend határozza meg az egyik nevet (a másik szabadon választható). Wayan, Made, Nyoman és Ketut – ebben a sorrendben kapják a gyerekek a neveiket, azaz minden elsőszülött gyermeket Wayan-nak neveznek el, a soron következő öcsike vagy hugica pedig a Made nevet kapja és így tovább. Családon belül a fiú és lányneveket csupán egy I ill. Ni előtaggal különböztetik meg, de szegény ötödik gyerek jár a legrosszabbul, az ő esetében ugyanis elölről kezdik a számolást :-)

A fiúk feladata az öreg szülőkről való gondoskodás, így nagyobb az öröm, ha fiú utód érkezik. Amúgy szép, hosszú életet élnek, sokan megérik a 100. szülinapjukat – de nem is csoda, hiszen egészségesen étkeznek, folyton mosolyognak, eregetik a sárkányaikat és nem stresszelik magukat feleslegesen.

A felhőkarcolók helyett különös boldogságot jelentett a helyi építési szabályok alapján épült épületeket megcsodálni – itt ugyanis nem építkezhetnek a pálmafák csúcsánál magasabbra…

A szingapúri párás idő után igazi felüdülés volt az időjárás, kellemesen fújt a szél és max. 30 fokot mutatott a hőmérő. Hihetetlennek tűnik, de ha az ember szervezete már átállt a trópusi melegre, akkor ez első nekifutásnak hűvösnek tűnik - az első nap még kicsit fáztam (!) – most, hogy már visszajöttünk, a meleg miatt szenvedek újra – de nem aggódom, inkább megyek és keresek egy papírsárkányt…


további képek a fotóalbumban itt (klikk)