Ma reggel egy jótékonysági futóversenyen voltam, amelyen inkább a részvétel volt fontos, mintsem a teljesítmény. Az 1:15-ös időmre nem is vagyok túlságosan büszke, de a 90 %-os páratartalom meg a 30 °C talán valamelyest mentségemre szolgál. Rengetegen voltunk, jó volt a hangulat, egyedül a vizes palackos logisztika nem működött kifogástalanul.
A nevezéskor azt ígérték, hogy a 10 km-es szakaszon számos vizes stand lesz, de ez mindössze hármat jelentett. Ráadásul az elsőnél csupán üres asztalok vártak, mert a futók előbb odaértek, mint a vízszállítók, a ¾ távnál álló pultot pedig pechemre kifosztották, mire eljutottam odáig. Így a futam során először és utoljára csupán a felénél, azaz az 5. km környékén sikerült életmentő vízhez jutnom. Ekkorra már csurom víz voltam mindenütt, míg a testemen belül sivatagi szárazság uralkodott…
Az út mentén biztató transzparenseket olvasgathattunk, melyeket fiatal önkéntesek tartottak a kezükben, olyanokat mint pl. Never give up! Yes You can! Just a little more. Bár ez utóbbit nagy viccesen már az első 500 méter után is mutogatták, de csak az utolsó métereken vettük komolyan.
Futás közben végig zenét hallgattam. Nem sokkal a cél előtt éppen egy témába vágó Bergendy nóta volt soron, melynek a refrénje: Hogy utolérd, hogy utolérjed, kapcsold az ötödik sebességet!
Ha nem is ötödikben, de kb. kettesben azért sikerült célba érnem. Ezután rögvest leengedtem vagy másfél liter vizet a torkomon, otthon meg további 3 litert és most mégis úgy gondolom, hogy folyt. köv. legközelebb.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése