Zűrös tengeri kalandok, avagy a gondolat teremtő ereje

Kezdődött az egész izgalmas nap azzal, hogy reggel egy olyan könyvet olvastam, ami egy szórakozott nőről szólt, egy olyan anyukáról, aki sok hülyeséget csinál, több mindent elfelejt, elhagy, csetlik-botlik, de azért nagyon jól menedzseli a családot. Több szempontból magamra ismertem, de valószínűleg túl sokat merenghettem rajta.

És ugyebár a gondolatnak teremtő ereje van...

Majdnem lemaradtunk a túráról, mert előző este hiába jelentkeztünk, valamiért elfelejtettek felírni bennünket a listára és így reggelre már csak 2 hely maradt a csónakban. Végül mázlink volt, mert a hirtelen jött jó idő miatt többen befutottak az utolsó pillanatban, így indult egy nagyobb, de sebesebb hajó.
Máig nem értem hogyan, de a mólón hagytam a mentőmellényemet, így amikor a fiatal Fittipaldi sofőrünk forma 1- es pályának nézte a tengert - egy-egy nagyobb hullám után több métert a levegőben töltöttünk, majd jókora fenékbecsapódással landoltunk - azt hittem nem élem túl. Az egyik kínai srác nagy vagányan nem kapaszkodott, aztán az egyik ilyen repülésünk alkalmával majdnem bele is pottyant a tengerbe. Rajtam ugyebár nem volt mentőmellény, így duplán halálfélelmem volt, úgy kapaszkodtam Gáborba, hogy lila lett a karja. Az autóban sem bírok a hátsó ülésen utazni, mert ha nem látom az utat, akkor tuti hányingerem lesz. Nos itt a nyílt tengeren, ahogy remegve rátapadtam az uramra, nem igazán láttam semmit. Tengeri betegség még sosem kínzott ennyire. Mikor kb. 20 perc múlva kikötöttünk, addigra már a hullámokkal együtt liftezett a gyomrom és amikor a többiek már javában a tenger csodáiban gyönyörködtek, én csak arra tudtam gondolni, hogy mennyi halat vonzok magam köré, ha a reggelimet megosztom velük...végül muszáj volt könnyítenem magamon, de így legalább a maradék 4 állomáson már én is élveztem a sznorkelezést. Míg el nem hagytam a pipámat. Éppen lemerültem egy kagylóért, amikor az a fránya pipa leakadt a szemüvegemről, aztán valahogy elsodorta a tenger, mire észrevettem. Sebaj, így pipa nélkül is azért jól megvoltam.

Hihetetlen mennyire csodálatos volt minden, a fehér homokos öblök, a kristálytiszta tenger a maga varázslatos élővilágával, a gyönyörű színekben pompázó halacskák és a még színesebb korallok stb.

Ezzel sajnos nem volt vége a megpróbáltatásaimnak, a nap méltó befejezéseként sikerült beszereznem még egy kisebb sérülést is. Ahogy próbáltam a vízből kimászni, a gumicipőmmel megcsúsztam és valami felsértette a bokámat. Semmi komoly, de azért vérzett rendesen, emiatt a csapat leszavazta az utolsó merülésemet, mert ott állítólag bébicápák is felbukkanhatnak.
Azért a legvégén besettenkedtem utánuk, ne csak nekem legyen ilyen izgalmas.

Szerencsére cápatámadás nélkül megúsztuk az összességében nagyon klassz és több szempontból is emlékezetes túránkat, de azért bevallom nagyon örültem, amikor már végre a szárazföldet érezhettem újra a talpam alatt.

Legközelebb pedig gondosan megválogatom, hogy miket olvasok, de legalábbis a főhős szerepét nem próbálom meg ennyire élethűen alakítani...

A kurta farkú cicák rejtélye

Sok macsek lakik Tioman szigetén, de a többségük csak kurta farokkal büszkélkedhet. Teljesen úgy festenek a hátsóik, mintha valaki tőből levágta volna a díszüket.

Meg is kérdeztem, hogy mi ez a helyi rituálé, de aztán kiderült, hogy semmi barbárság nincs mögötte, ugyanis már eleve csonka farokkal születtek.

Itthon kicsit utánaolvastam és a „macskafarok tudomány” komoly szakirodalmára bukkantam a neten.
Ázsiában rengeteg furcsa farkú típus létezik, míg Európában egyedül a Man-szigeteken találni ilyen mutáns egyedeket. Ők a Manx cicák, de az angolok csak cabbit-nek csúfolják őket a cat (macska) és a rabbit (nyúl) keveredésére utalva - pedig csak egy dominánsan öröklődő farkatlanságot okozó gén ludas ebben az egészben.
Szóval macskafarok rejtély megoldva.


Persze legendák erről is születtek és ezeket mindig élvezettel olvasom. Itt Ázsiában állítólag sértő módon Buddhára mutatott az első bűnös farok, ezért kellett lenyisszantani, míg a világ másik felén az a hír járja, hogy Noé figyelmetlen volt és a bárkájának ajtajával csippentette le az egyik megmenekített cica farkincáját.

Az éhes cicusok mindig ott ólálkodtak a nyitott étterem asztalai körül, de ha észrevette valamelyik felszolgáló, gyorsan ott termett egy flakonnal és valamilyen szagos löttyöt spriccelt rájuk.

Bálint természetesen imádta őket, de mi azért nem voltunk annyira elragadtatva, hogy mindig egy falka farkatlan macska (aszparanta!) leste ki a szánkból az ennivalót...

Tioman

Az Óperenciás tengeren is túl, ahol a kurta farkú macska az úr, létezik egy kis maláj sziget, Tioman.

No azért nincs ennyire messze, Szingapúrtól mindössze 40 perces repülőúttal gyorsan elérhető (a macska az stimmel).
Csak propelleres kisgépek közlekednek arrafelé, így mi is egy kicsit rázkódva, de felülről a tájban gyönyörködve értünk viszonylag gyorsan partot.

Miután megérkeztünk a vidéki buszállomáshoz hasonlító reptérre, taxiba pattantunk, azaz csónakba, ugyanis a szigetnek nincs úthálózata. A magas hegyek miatt csupán néhány keskeny partszakasz lakott, de azok is csak a tenger felől közelíthetők meg.

Az ultramodern és zajos metropolisz után ez a sziget maga a földi paradicsom. A tenger morajlásán, a madarak csicsergésen és a macskák nyávogásán kívül egyéb hangot nem hallottunk, a levegő és a tenger is kristálytiszta, buja a növényzet, az érintetlen természet pedig tényleg egy karnyújtásnyira.

A sziget sárkány formája a legendák szerint egy csalfa kínai sárkányhercegnőnek köszönhető, aki éppen úton volt szíve választottjához Szingapúrba, ám a sziget varázsa rabul ejtette, így mindörökre itt maradt. A hoppon maradt hercegfi sorsáról nem szól a fáma…

A turizmusból élő lakosság elég szerény körülmények között él, vendégszeretőek, de mégis kevésbé olyan mosolygósak, mint a polinézek.

A monszun közeledtével már csak néhány fehér turista lézengett - azért néhány magyarral így is sikerült összefutnunk- helyette sokkal több maláj, kínai és indiai. Otthon nem egy hétköznapi élménynek számít az, ha körülötted egy étteremben több asztalnál is egy- egy pasi és az őt kiszolgáló háreme meg a különböző alomból született gyereksereg cseverészik. Ezt most itt átélhettük. Bár most olvastam egy útikönyvet Bhutánról, ott meg a többnejűség helyett a „többférjűség” a módi. Ha egyszer arrafelé eljutunk, ott meg majd én irigykedem :-)

Itt láttam először Mekka felé mutató nyilakat a szobában. Egy ott díszelgett a plafonon és gondolom a merevnyakúakra tekintettel egy másik a fiókban(!) is.

Érdekességképpen a modern technikával felfegyverzett muszlimok külön honlapon is belőhetik maguknak a helyes irányt pl. itt (klikk)

A monszun idejére – novembertől februárig - bezár szinte minden szálláshely. Mi az utolsó hetet csíptük el, így már volt egy kis betekintésünk a turistariasztó esőzésekre. Naponta legalább 10x esett olyan igazi dézsaeffekttel, de ezután néhány perc múlva újra kisütött a nap. Legutoljára, de egyben legalaposabban hazafelé, a reptéri vízi transzferünk alkalmával sikerült bőrig áznunk.
Az ottlétünk alatt egy napot azért szerencsére kifogtunk, amikor a napsütés volt többségben, így a nagy búvárkodás túránkat erre időzítettük.
A sziget ugyanis körös-körül tele van felszíni (pipás) búvárkodásra alkalmas öblökkel és a partok mentén felsorakozó aprócska lakatlan szigetekkel, így az olyan amatőrök, mint mi is, a mélyvízi búvárkodáshoz hasonló élményt élhettünk át a vízfelszín közeli gazdag növény- és állatvilág szebbnél szebb csodái folytán. Nagy élmény volt a fiúknak, de nekem a saját csetlés-botlásaim okán meg különösen. De erről inkább külön szólnék hamarosan. Meg a kurta farkú cicákról is...


néhány kép ízelítőül, a többi a fotóalbumban itt






vízálló fényképezőgép hiányában ezt az ugyancsak Tiomanon készített felvételt úgy kölcsönöztem, kb. ilyen látványban volt részünk nekünk is

Építkezés gyorsan, tisztán és sportosan

Ha körbenézünk Szingapúrban, a rengeteg építkezés óriásdaruit láthatjuk mindenfelé. Főleg a belső kerületekben nem találni olyan utcát, ahol ne állna egy vagy kettő belőlük. Ha meg nincs daru, akkor ott egész biztosan a legújabb metróvonal soron következő állomását fúrják a föld alatt.
A mi környékünkön is legalább 6 új felhőkarcolót húznak fel – szuperszónikus sebességgel.
Milyen szerencsésnek érezheti magát odahaza az, aki 1 éven belül beköltözhet az egy-két szintes házikójába, de ahhoz képest ez itt tényleg már az olimpiai döntő.

Egy 30-40 emeletes épület általában másfél év alatt kerül átadásra – persze ehhez azért kell némi dopping is. Azaz fagyveszélytől nem kell tartani, nincs munkaszüneti nap és bizony éjjel 10-ig tart a munkaidő. Az indiai vendégmunkások szorgosan teszik a dolgukat, sosem látom őket lazsálni, 1 órás cigiszüneteket tartani és valahogy mindig minden olyan flottul halad.
És tisztán.
Ha egy építkezésről kigördül egy teherautó, akkor azt előtte jó alaposan lecsutakolják, nehogy véletlenül sáros gumikkal hajtson az utcára.
Reggel pedig tornaórával indul a nap.

Sokszor érzem, hogy a magyar szemüvegem keresztül furcsa „látomásaim” vannak, no ez az építkezés műfaj is egy ilyen kategória.

bal lábkörzés...

Vafler, origami és mézes alma

Nagy hangsúlyt fektet az iskola a nemzetköziségére, így nagyon sok az olyan iskolai program, amely ezen téma köré szerveződik.
Így volt ez múltkor Marciéknál a UN koncerten, de ezen a héten az elementary schoolban is beköszöntött a nemzetek napja. Minden gyerek ilyenkor a saját országára jellemző színekben, ruhákban jöhet a suliba, a nagybetűs nap célja pedig nem más, mint, hogy minél többet megtudjanak egymás országairól, annak szokásairól. Aztán majd a nyelvekről még külön is lesz szó, november elején ugyanis az egész suli Language Week lázban ég majd, így arról később.

Bálint piros pólóban, fehér térdnadrágban, zöld zokniban és tricolorban pompázó pofikkal indult útnak, néhány órára én is vele tartottam, mert ilyenkor a szülőket is tárt karokkal várják.

Mindannyian nagyon aranyosak voltak és érdeklődőek. Idén 4 ország volt „terítéken”, így a sok színes bemutató mellett norvég vaflert reggelizhettek, majd megtanultak hajtogatni néhány origamit, kötöttek portugál tengerész csomót, magukra kenhettek egy kis Holt-tengeri iszapot, majd később (az iszapos kezükkel) mézbe mártogatott almát és kalácsot tömtek magukba, így egész biztosan megjegyezték, hogy miként köszöntik a Rosh Hashanah-t, azaz a zsidó újévet.

Bálintnak ez utóbbi különösen tetszett, mert az egyik izraeli osztálytársa még egy "szemléletes" videót is megmutatott neki, így estére már az egész család képben volt almamártogatás ügyileg. Aztán később rátalált egy még viccesebbre itt...


egy kupac szőke skandináv




itt pedig néhány kis gésa



készül az origami...




...meg a tengerész csomó




színes osztálytársak

QR kódolt hirdetések

Láttam már ilyen kódot, de sosem tudtam mire jó. Azt hittem olyan, mint egy sima vonalkód, csak a kreatív feltalálója unta a sok csíkot…

Most már tudom, hogy mi fán terem, Marci kiokosított.

Itt teljesen természetes, ha ilyen krix-krax szerepel - mondjuk egy hirdetésben. Csak ”belövöd” a hipertelefonod QR alkalmazása segítségével és már látod a képe(ke)t is mellé. Színes tinta, hirdetési felület megspórolva.

Ha metrón vagy buszon utazom, elég körbenéznem és máris látom, hogy mi a legújabb trend a mobilkütyük háza táján. Mindenki elbűvöltem mered a táblagépére, vagy éppen lóg a fülén egy almás telefon.
Így már talán érthető, hogy ezek a QR kódok nagy fejtörést nem okoznak errefelé.


mindkét hirdetés 7-7 színes képet is tartalmaz

Homesick helyett honvágy

Mennyivel jobban, szebben kifejezhető magyarul az, amit most érzek.
Homesick – betege vagy annak, hogy nem lehetsz otthon. Ez nem igaz.

Albérletben laktunk mielőtt kijöttünk, az új otthonunk pedig még nem készült el – tehát a szó szoros értelmében vett otthon eleve nem is tud hiányozni. Helyette megpróbáltuk megteremteni az otthonunkat most itthon – szerintem egészen jól sikerült.

A honvágy magyarul azonban egy kicsit mást jelent (nekem legalábbis) - vágyódsz valami után, amit csak a tágabb értelemben vett otthonodban, a távoli honban élhetsz át vagy találsz meg.
Ez pedig a családdal, a barátokkal eltöltött idő, a közösen átélt élmények. Mindez nagyon hiányzik, de ezen kívül is még sok-sok minden. Soroljam?

Vágyaim tárgyai: az évszakok változása - most éppen a színes ősz, friss hajnalok, hűvös esték, néhány csendes óra, hazai ízek és illatok, hegyek, völgyek, dimbek- dombok, virágos rétek, egy tüdőt tisztító túrázás, bicajozás, egy igazi színházi élmény, meleg ágyba bevackolás stb.

No nem panaszképpen, de itt mindig minden zöld – azért szerencsére a virágok színesek, fázni még sosem fáztam, sőt! A CSEND – csupa nagy betűvel – nem létező fogalom errefelé. Egy lüktető város bizony éjjel is lüktet. A magyar zöldségek, gyümölcsök íze, illata sajnos nem ér el idáig. Szingapúr legmagasabb pontja 166 m, tehát hegymászás is kilőve. Túrázni, bicajozni ugyan lehet, de ha úgy igazán odateszed magad, a nagy pára mellé örülhetsz, ha egy kis oxigént is lenyomsz a tüdődbe.
Színházban éppen tegnap voltunk, The Lion King c.- Szingapúrra jellemző módon - a Broadwayról importált díszlettel és színészekkel futó előadáson. Végül is tényleg nagy élmény volt, de a Radnóti Színház darabjai mellett eltörpül.
Az pedig, hogy úgy aludjak el, hogy csak az orrom hegye látszódjék ki a takaró alól (pedig mennyire imádok így elaludni!), legnagyobb bánatomra teljesen kivitelezhetetlen. Tuti hőgutával vinnének el a mentők, ha egyszer kipróbálnám.

Szóval nagyon jól érzem itt magam, de azért néha hiányzik ez+az. Pont.

Állítólag a honvágy érzésének is megvan a maga ciklikussága. Akármennyire jól érzi magát az ember, a kezdeti, általában 3-4 hónapos eufória után jön az első mélypont, aztán később is felcsap egy-egy kisebb hullám, de azok már kevésbé felkavaróak. Valószínű elértem az első etapot, de igyekszem nem sokat vacakolni (se vackolás, se vacakolás...), hanem mihamarabb továbblépni. Szerencsére a mérleg másik serpenyője csurig van, így nem lesz nehéz dolgom. A kisebb hullámokat követő, még az elsőnél is rosszabb roham elvileg csak 3 év múlva lesz esedékes – addigra meg már otthon leszünk.

A balféltekés keleti félteke

Rengeteg külföldi él Szingapúrban. Nagyon sok multicég felső-, de sokszor középvezetői is nyugatról érkeznek – családostul, mint pl. mi is. De vajon miért érdemes ezeknek a cégeknek ennyi pénzt feccölni a külföldről hozott munkaerőbe?
A béren kívül a költözés, a hazautazások, a lakásbérlet és a gyerekek iskoláztatása is kisebb vagyon, akkor miért nem keresnek inkább helyben megfelelő szakembert?

Ázsiában rendkívül fegyelmezett és lelkiismeretes munkavállalók kerülnek ki az iskolapadokból, de a gondolkodást inkább a vezetőikre bízzák. Ennek oka a keleti oktatási rendszer, amely a kreatív jobbféltekés tanítás helyett a tényekre, memóriára és előre meghatározott válaszokra alapuló bal agyféltekés gondolkodást erősíti.
Valahogy azt érzem itt, mintha más bolygón járnék, ha egy helyi átlagemberrel próbálok kommunikálni. Elbeszélgetünk, de egymás mellett. Másképpen jár az agyunk, ilyen egyszerű.

Nem véletlen, hogy a tehetősebbek az ingyenes helyi iskolák helyett inkább nemzetközi iskolákba íratják a csemetéiket. Így talán lassan kinevelődik egy olyan generáció, amely képes lesz kreatívan gondolkodni, bonyolultabb feladatokat egymással párhuzamosan elvégezni vagy egyszerűen intuitív lenni az élet bármely területén.

Néhány szemléletes példa, amelyekhez hasonlóba nap mint nap belefut az ember:

Mónikáéknál elromlott a kaputelefon, így kihívta a szerelőket, akik a megbeszélt időpontban meg is érkeztek. Igen ám, de nem tudtak felmenni, mert hiába csengettek, nem szólt a csengő – így dolguk végezetlenül elhagyták a helyszínt.

Tegnap egy boltban két 10 centest akartam beváltani egy 20 centesre, mert azzal működik a bevásárlókocsi. Mondom ezt a pénztáros leányzónak, aki sajnálkozott is, hogy nem tud adni, mert csak ha fizet valaki, akkor nyílik a kassza – ez rendben is van – de aztán visszakérdezett: miért nem próbálom meg 20 centessel a kocsit?

Néhány hete az állatkerti sétánk során vettünk ásványvizet magunknak, de később, amikor ebédelni mentünk, külön szóltunk a kasszásnak, hogy azt az üveget ne számolja bele a fogyasztásunkba. Még bólogatott is a pasi, de persze a végén azt is beütötte. No nem rosszindulatból, egyszerűen nem tudott két dologra koncentrálni.

Szóval ilyenkor nem tépjük a hajunkat, csak szép csöndben elszámolunk háromig és mivel tudjuk, hogy mindezekért csak a „szoftverfejlesztő” okolható, a hardverembereket nem hibáztatjuk.

Élmény és emlék

Ezen a héten csütörtökön United Nations Concert volt a Middle School-ban, azaz Marcinak ismét sikerült egy nagy élményt begyűjtenie, meg persze nekünk is, mint meghívott vendégeknek.

Óriási az iskola, de mégis az ebből fakadó hátrány hihetetlen előnnyé kovácsolódik a különböző kultúrából érkező gyerekek sokszínűsége miatt. Mikor délutánonként várom a fiúkat, mindig nagy élvezettel nézegetem én is ezeket a „színes” gyerekeket…A fiaink persze majd csak később fogják fel ennek a nagyszerűségét, most egyelőre annak örülök, hogy egyre természetesebben mozognak ebben az otthonitól igencsak eltérő közegben.

A koncert fantasztikus volt, a gyerekek pedig nagyon felszabadultak és ügyesek. Volt közös éneklés, zászlós felvonulás és nagyon sok klassz műsorszám, mint például ausztrál bennszülött tánc, japán taiko (óriásdob) előadás, óriás legyezőkkel taiji gongfu bemutató, spanyol gyökerekkel bíró filippínó pandanggo tánc, afrikai aranybányászok gumicsizmás tánca és persze mai pop- és rockzene a gyerkőcökből verbuválódott zenekar kíséretében.
Marcim ugyan nem szerepelt (azt nagyon utál…), de a technikai háttérmunkában vállalt feladatot, így dicséret illeti őt is.

Egy kedves gyerekkori emlékem villant be ezen az estén, amikor anno általános iskolában az egyik farsangon a „népek barátsága” c. csoportos jelmezünkkel első helyezettek lettünk. Egyik osztálytársunk magyar népviseletbe bújt, egy másik lány sítalpakkal a lábán eszkimót alakított, Orsi barátném (aki most biztos olvassa ezeket a sorokat) gésának öltözött, én pedig kukoricacsuhéból készített szoknyában és egy barna horgolt parókával a fejemen néger táncos voltam.

Lehet, hogy akkor nem volt dizájnos belépőjegy és programfüzet, se ultramodern díszlet és technika, sőt a ruháink sem voltak ennyire csodaszépek, de ha mégis ennyire mélyen elraktároztam, akkor egész biztosan nagy élmény lehetett az is…

az ausztrál bennszülöttek



a japán dobosok



a kínai legyezősök



és az afrikai gumibakancsosok

Blokkoldás

A csikung és az EFT nagyon közeli rokonok. A test energetikai folyamataival függ össze mindkét tudomány. Az utóbbi egy viszonylag új keletű módszer, de mégis az ősi módszereket veszi alapul: a test szabad szemmel nem látható (de fizikailag mérhető) energiapályáin (meridiánjain) elhelyezkedő akupunktúrás pontok „kopogtatásával” éri el a célját, azaz a blokkok oldását. A csikung pedig a mozgás, légzés és belső figyelem hármasával akadálymentesít.
De milyen akadályokról, blokkokról lehet szó?

Természetesen az energia áramlását megakadályozhatja egy külső tényező vagy akár egy fizikai sérülés is, de most nem ezekről, hanem elsősorban az érzelmi traumák okozta blokkokról szeretnék írni.

Ha idejében oldjuk ezeket a blokkokat, akkor a betegségek hamar odébb állnak, de ha nem figyelünk a test jelzéseire, akkor krónikus problémák, súlyosabb esetben akár komolyabb betegségek is kifejlődhetnek.
Nagy szakirodalma van ennek a témának, érdemes laikusként is beleolvasni és kicsit elgondolkozni azon, hogy a betegségünk vajon milyen okokra vezethető vissza, mit üzen nekünk ez az információ. Sok esetben a sorok között megleljük a megoldást, de legalább is segít az első lépést megtenni afelé, hogy a megfelelő orvosi terápia mellett párhuzamosan a lelki bajainkra is megtaláljuk a megfelelő gyógyírt.

Korunk legfélelmetesebb betegsége, a rák például az évek óta megrekedt – és sajnos nem oldott – blokkok sokaságára vezethető vissza. Persze nincs nálam a bölcsek köve, így nem tudhatom, hogy mennyi igazság rejlik emögött, de szerintem ha bárki emberfia krónikus betegségét górcső alá vesszük, akkor érdekes módon mindig megtaláljuk azt a traumát, ami minden baj forrásának nevezhető.

Ma olvashattuk a szörnyű hírt Steve Jobs, az Apple alapítójának, modern világunk egyik legnagyobb technikai zsenijének tragikus haláláról. Hasnyálmirigyrákban halt meg fiatalon, mindössze 56 évesen.

A hasnyálmirigy az életörömhöz és a napfonat csakrához kapcsolódik. A szeretet kifejezését és integrálását valamint az ezzel ellentétes érzelmekkel való szembenézés képességét jelképezi.
Ha valaki olyan helyzet él meg, amit nehezen nyel le, esetleg minden porcikájával undorodik valamitől, annak bizony sok esetben hasnyálmirigy problémákkal kell megküzdenie.

Vajon ennek a dúsgazdag zseninek milyen problémája lehetett?
Az önéletrajzából kiderül, hogy mindössze egy hetes volt, amikor adoptálták szegényt. Édesanyja egyetemre járt ekkoriban, konzervatív szülei pedig nem nézték jó szemmel a szíriai felmenőkkel rendelkező apajelöltet, így nem tudta vagy akarta vállalni a gyermekét. Steve tinédzser kora óta megszállottan kereste valódi szüleit. Majdnem felhagyott a kutakodással, mikor egy véletlennek köszönhetően már felnőtt fejjel - 32 évesen - megtudta az igazságot. Fény derült közben arra is, hogy szülei később összeházasodtak, sőt talán az még rosszabbul érintette, hogy egy hugica is született ebből a házasságból, aki viszont nem nélkülözte az anyai szeretet és akiről édestestvér létére mit sem tudott (érdemes megemlíteni, hogy a kishúg, Mona Simpson is sokra vitte, novellaíróként aratja sikereit az Egyesült Államokban).
Lehet, hogy ez a trauma is hozzájárult Steve Jobs betegségéhez, sosem tudhatjuk biztosan, de elgondolkodni mindenesetre érdemes ezen….

Kicsit hosszúra sikeredett ez az okfejtés és lehet, hogy nem is mindenkit érdekel ez a téma, így ezentúl inkább a www.blokkoldas.hu oldalamon fogom az ehhez hasonló témákat körbejárni.
Az oldal egyelőre szerkesztés alatt – Marci hathatós segítségével - de a terveim szerint hamarosan felkerül ide mindaz, amivel feltett szándékom a jövőben foglalkozni.

Hétköznapok

Még sok, magyar szemmel érdekesnek, izgalmasnak és furcsának számító élményről írhatnék – és ígérem még fogok is, hiszen annyi van belőlük, hogy csuda - de addig is itt vannak a hétköznapok, amelyek jó lehet, hogy csak nekem érdekesek, izgalmasak vagy fárasztóak - mikor melyik.
Egyelőre minden a gyerekekről szól, tehát a délutánok, a hétvégék az övék. Egyre jobban megy nekik a beilleszkedés, az angol is szerencsére, de közben egyre több a házi feladat, amiben még jócskán elkél nekik a segítség.

½ 4-ig tart a suli (de nagy örömükre csak 9 kor kezdődik!) utána muszáj egy kicsit lazítaniuk – meg persze enniük.

Valahogy azt érzem, hogy egyenes arányban van az elpusztított ételmennyiség azzal, amennyire megmozgatják az agytekervényeiket. Ezt a nagy zabálás c. műsort főleg Marci viszi túlzásba. Hihetetlen, de már lassan egy fejjel nagyobb nálam…Először 4-kor fosztja ki a hűtőt, majd este megvacsorázik, de még lefekvés előtt is könyörög, hogy adjak neki valamit, mert éhen akar halni…
Így főállású „foodmanager”-ként tevékenykedek, de azért igyekszem mellékállásban ennél magasztosabb témákkal is foglalkozni.

Két másik magyar anyukával (egy iskolába járnak a gyerekeink, mindkét családnál ugyanúgy 2-2 fiú) nagyon klassz barátságot sikerült kialakítanunk. Mónival és Andival gyakran találkozunk világmegváltó beszélgetések, gyereknevelési eszmecserék, női lelkizések vagy éppen egy piacozás apropóján. Nagyon örülök, hogy megismerhettem őket, igazán jó fej csajok!

A maradék időmet pedig tanulással töltöm, így például a szokásos csikung edzés mellett még egy másik ún. Health Qigong tanfolyamon okosodok, e-learning keretében pedig EFT-t tanulok. Már otthon is régóta foglalkoztam ezzel, de itt most több időm van ebben elmélyedni. Nagyon élvezem mindkettőt!

Gábor eközben Marco Polo nyomdokaiban, jövő héten Kínában van dolga, utána meg némi irányváltással Londonba ugrik át (egy nagyot).

Kínai orvoslás

Néhány hete a kínai negyedben kezembe került egy szórólap, miszerint másnap valahol ott a közelben TCM (Traditional Chinese Method - hagyományos kínai orvoslás) nyílt napot tartanak.
Itt vagyunk több, mint 3 hónapja és csak nagy ritkán botlottam bele olyan hirdetésbe, ahol ezt a témát reklámozták volna – bezzeg csilli-villi klinikából akad bőven. Szinte minden üzlet- vagy irodaközpontban van valamilyen menő szakorvosi praxis, de minimum egy plasztikai sebész az tuti.

Múltkor volt egy vicces történetem ez utóbbival kapcsolatban. Egy társaságban bemutattak egy kínai nőcinek, akinek egyetlen porcikája sem volt eredeti. Még közelről soha nem láttam ilyen kivasalt viaszbábut, de amikor megtudtam, hogy egy felkapott festővel állok szemben, aki kizárólag buddhákat festeget, na akkor majdnem elröhögtem magam. Legalább megmutattam volna neki, hogy milyenek is azok a nevető ráncok...

Ezek a szingapúri kínaiak annyira átestek a ló másik oldalára, hogy az ősi módszereikről hajlamosak megfeledkezni és annyira haladnak a korral, hogy egyre inkább csak a nyugati orvoslás piruláiban hisznek. Kiderült, hogy ez a rendezvény is igazából csak arról szólt, hogy próbáljanak minél több embert meggyőzni a keleti gyógymódok hatékonyságáról. Szerencsére a haza bölcsei is észbe kaptak, így mára a kormány is teljes mellszélességben kiáll az ügyért, próbálják a jónépnek elmagyarázni, hogy azzal járnak legjobban, ha a nyugati és keleti módszereket együttesen alkalmazzák. A támogatás anyagi természetű is, a kezelések és a felírt gyógyírteák ugyanis teljesen ingyenesek.
Főleg az ifjabb generációt kell megnyerni, mert az idősebb kínaiak körében azért szép számmal akad hagyományos gyógymód követő. A botanikus kerti csikung, tajcsi és meditációs csoportok többsége is inkább közép- vagy időskorúakból áll, de sajnos ezen a rendezvényen is csak idősebb emberekkel találkoztam. Nemcsak a legfiatalabb voltam, de az egyetlen nem ferdeszemű, így amikor az is kiderült, hogy engem mennyire érdekel ez a téma, akkor aztán még inkább a szárnyaik alá vettek.

Azóta hetente egyszer ellátogatok egy TCM rendelőbe, ahol van szerencsém egy nagyon kedves doki – Teng Siong Ling – munkájába bepillantást nyerni. Ő köpölyözéssel, akupunktúrával és a gyógyteákkal gyógyít, nagyon agilis, szimpatikus ember. Majdnem leestem a székről, amikor kiderült, hogy ötven éves, mert én legalább 15-tel fiatalabbnak saccoltam. Azt mondta – és milyen igaza van – ha orvost választok, mindig nézzem meg, hogy a doki hogy tartja magát, mert milyen gyógyítást várok el egy olyan orvostól, aki a saját egészségével vagy fizikai kondijával hadilábon áll.

Amúgy én sem maradhattam ki a jóból, a pulzus- és nyelvvizsgálaton átesvén gyomorerősítő és májtisztító teával kell kúrálnom magam. Iszonyatos milyen keserű, de becsületesen lenyomom a torkomon naponta háromszor.

A rendelő egyébként egy taoista szentélyből nyílik, így az egyik oldalon imádkoznak, a másikon meg tűkkel a lábukon, arcukon várnak a páciensek…
Nagy élménnyel vagyok újfent gazdagabb.


jobbról a szentély


balról a váró - éppen kijött a dokibácsi megigazítani egy-két tűt...




ez pedig a rendelői gyógyszertár - ezekből a gyógynövény párlatokból keverték az én "koktélomat" is