Mosolygós Karácsony Saumi szigetén

Amikor arról mesélek, hogy a világ ezen szegletében mennyire optimisták az emberek és hogy mennyivel többször látni mosolyt az arcokon, mint odahaza, akkor mindig jön az automatikus válasz: persze könnyű nekik, mert a jólétben könnyű mosolyogni.

Ha Ázsiában utazgat az ember, akkor ezt a tézist egyszerre megcáfolják a Szingapúrnál szegényebb országok lakói. Egy képzeletbeli jólét(x), mosoly (y) arányosságot ábrázoló függvény meredeksége (m) ugyanis egyáltalán nem biztos, hogy pozitív (y = mx).

Balin már megtapasztalhattuk ezt és most szerencsénk volt újra hasonló élményeket átélni.

Thaiföldön jártunk az elmúlt néhány napban, pontosabban a keleti parthoz közeli Koh Samui-n. Kicsi sziget - sok-sok turistával, de mi a déli, kevésbé felkapott csücsökben, egy eldugott hegyoldali szállodában élveztük a helyi emberek vendégszeretetét. És persze a nagybetűs csöndet, nyugalmat meg a kevésbé párás levegőt…

Pihentünk, karácsonyoztunk (azért nem volt az igazi...), jól éreztük magunkat és közben keresztül-kasul bejártuk a szigetet. Sziklát másztunk, elefántháton dzsungeltúráztunk (vagy elefántogoltunk?), láttunk rengeteg buddhát és szentélyt és persze próbáltunk megbarátkozni az igazi thai konyhával. Ez utóbbi igazi kihívást jelentett, mivel a „nem csípős”-nek titulált ételektől is tüzet okádtunk…
Bálintom kivolt rendesen, mikor hazaértünk, egyszerre húslevesre ácsingózott no meg mellé egy kis pörköltre, nokedlivel...

A mosoly témára visszakanyarodva, tényleg hihetetlen, hogy milyen mosolygósak a thai emberkék. Pedig nem veti fel őket a pénz, nagyon szerényen, többnyire ócska viskókban élnek, de mégis nagyon gazdagok.
Nagy kincs van ugyanis a birtokukban: elégedettek a sorsukkal.
Teszik a dolgukat, a buddhista hagyományoknak megfelelően a tisztelet, alázat és a végtelen nyugalom határozza meg a hétköznapjaikat. Mindehhez pedig hozzátartozik a jókedv és az elmaradhatatlan mosolygás is.

Állítólag 13-féle mosolyt különböztetnek meg, amelyek érzelmek egész sorát közvetítik: örömet, bánatot, kedvességet, kétségbeesést stb. Így lehet az, hogy például a „nincs kedvem mosolyogni”-ra és a „sebaj”-ra is speckó mosoly dukál:-).
Bármilyen tevékenységről is legyen szó, még a legfárasztóbb és legunalmasabb feladatnak is tartalmaznia kell némi játékos, azaz szanuk elemet, különben nem érdemes csinálni. Magyarul egy kis szórakozás – viccelődés, éneklés, flörtölés, szellemes beszólás – sohasem árt. És milyen igazuk van!

Zárójelben: amikor a „How are you tomorrow?” vicces szólásukba egy nap alatt már sokadjára sikerült belefutnunk, akkor bevallom őszintén, már mi is a „köszi, de ezt már hallottuk” mosolyunkat vettük elő.

további képek a fotóalbumban: itt

Karácsony

Békés, boldog Karácsonyt kívánunk: Marci, Bálint, Gábor és Mariann

Trópusi hó

Egy ködös hideg téli napon ki nem vágyna néha melegebb vidékre.
Aki a világ ezen tájékán él, annak meg egy kis téli vacogás jelenti az áhított csodát. Főleg annak, aki ezidáig hideget csak a turbóra állított légkondi miatt érezhetett a bőrén, havas tájat pedig legfeljebb a filmekben láthatott.

Mindig megmosolygom, amikor az I'm dreaming of a white Christmas...kezdetű nótát hallom az üzletekben - a Jingle bells mellett ugyanis most ez szól mindenhol kifulladásig.
Aztán még ennél is viccesebb az, amit nemrég egy közeli bevásárlóközpontban láttunk: 200 dollár költésért cserébe mindenki átélheti a tél varázsát, ehhez csupán egy néhány négyzetméteres hűvös üvegkalitkában kell eltölteni egy kevés időt. Természetesen csak a helyiek élnek ezzel a nagyszerű és kihagyhatatlan ajánlattal, nagy örömmel bújnak téli kabátba, vesznek kesztyűt, sálat és meleg csizmát, majd mínusz 3 fokban a műhavon sétálva (vagy hemperegve) elmondhatják, hogy egy felejthetetlen élménnyel lettek gazdagabbak...


az élményhez a megfelelő téli ruha, csizma dukál - mindenki kedvére, méretére válogathat...



Karácsonyi díszek, fények ide és téli dallamok oda, azért tényleg hiányzik egy kis hideg (és néhány forralt bor árus), hogy a díszlet tökéletes legyen. Sebaj, a hangulatot majd 3 év múlva bepótoljuk, a hidegre pedig nem kell sokáig várnunk. Januárban végre megyünk haza és vacoghatunk kedvünkre, aztán a végén pont emiatt vágyunk majd újra vissza, a trópusi örök nyárba...

Kína felemelkedésének megértése

Míg Európából (és sajnos otthonról még inkább) jönnek az egyre aggasztóbb gazdaságpolitikai hírek, addig Kína és Dél-Kelet Ázsia fejlett gazdaságai töretlenül menetelnek előre.
Nem igazán értjük, hogyan csinálják, mert nem látunk a színfalak mögé.

A TED-en már számos érdekes előadást hallgattam végig, de bevallom nem a gazdasági témák vonzottak elsősorban. Ma mégis bekukkantottam ebbe a témakörbe és pont erre az aktuális kérdésre sikerült választ kapnom.

Martin Jacques közgazdász a „When China Rules the World" (Amikor Kína uralja a világot) című könyv szerzőjének érdekes és hasznos infókat tartalmazó előadását ajánlom szíves figyelmetekbe:

Ha esetleg nem indulna el, akkor a TED honlapján keresztül talán sikerül megnéznetek:

http://www.ted.com/talks/lang/hu/martin_jacques_understanding_the_rise_of_china.html

Büszke anyuka

Bálintnak sikerült egy félév alatt 2 előkészítős szintet ugornia, olyan jól megy neki az angol, hogy januártól már a "normál" osztályban folytathatja a sulit. Immár a harmadik osztályfőnököt kapja, ezúttal egy új-zélandi tanító bácsit és persze megint új osztálytársakat. Nagyon büszke vagyok rá, mert van több olyan társa, akinek másfél év alatt sem sikerült a felzárkózás.

Marci is ügyeskedik, sajnos (vagy nem sajnos) szó szerint.
A házit mindig az iskola honlapjáról kell letölteniük, így volt ez múltkor a matekkal. A megoldás természetesen nincs fent a neten, csak jelszóval védett oldalon keresztül lehet hozzáférni. De Marcinak nem jelentett nagy problémát, megbuherálta a rendszert és gondolom röhögött egy nagyot a markába...
Már a múltkor is csinált valami hasonlót, akkor egy feladatsor eredményjelző oldalának html kódját bütykölte át valahogy és a szerzett pontokat retusálta saját kénye szerint.
No nem mintha örülnék annak, hogy ilyet csinál - kapott is érte egy alapos fejmosást - de közben értékelem, hogy legalább elmeséli a csíntevéseit. Különben sosem jöttem volna rá, hogy miket ügyködik. Abban meg reménykedem, hogy a suliban nem veszik észre.

Megígérte, hogy legközelebb visszafogja magát és nem érez késztetést hasonlóra, amúgy meg büszke vagyok rá, mert többet ért a számítógépekhez, mint mi ketten együtt az apjával...

Ecetkóstolók

Hogy egy kicsit könnyebben megértsük ezt a három vallást, illetve filozófiai irányzatot (lsd. előző bejegyzés), érdemes a következő kínai festményt megnéznünk és a hozzá tartozó tanmesét elolvasnunk:




Három embert látunk egy ecetes dézsa körül álldogálni. Mindhárman belemártják ujjukat az ecetbe és megkóstolják. Mindhárom arc más-más véleményt tükröz. És mivel a festmény allegória, tudjuk, hogy nem holmi közönséges ecetkóstolókat látunk, hanem Kína három tanítómesterét és az ecet, amit nyalogatnak, nem más, mint az Élet Esszenciája.

A három mester Kung Fu Ce (Konfuciusz), Buddha és Lao Ce.
Az első arc savanyú, a második keserű, de a harmadik arcon mosoly ül.

Konfuciusz azért vág savanyú képet, mert ő csakis a realitásban gondolkodik. Szerinte a világ nem szubjektív, hanem objektív. Számára igen savanyúnak tűnhetett az élet. Ő a tiszta racionalizmust jelképezi életével és filozófiájával. A tisztelet, a hűség, a rend, szerinte nem működhet szívből, csakis pontosan meghatározott szabályok leírásával és azok betartásával és betartatásával.

A festmény második alakja Buddha. Ő roppant keserűnek érezte a földi létet, telis-tele érzelmi kötelékekkel és vágyakkal, amelyek szenvedésbe torkollnak. A világot egyetlen nagy kelepcének látta, ahol minden csak káprázat, és minden teremtmény a gyötrelem örökké forgó kerekei között küszködik. Hogy békére leljen, a buddhista előtt (legalábbis szerinte) egyetlen út áll: felülemelkedni ezen a "porvilágon" és eljutni a Nirvánába, a "szélmentes országba".
Habár az alapjában véve optimista kínaiak jól átgyúrták az Indiából áttelepített buddhizmust (lsd.kínai buddhizmus), a jámbor buddhista mégis úgy találja, hogy a Nirvánához vezető utat ugyancsak akadályozza a mindennapi létezés keserű szele.

Lao Ce azért mosolyog mert az ecet savanyú. Pont olyan, amilyennek lennie kell. Ha nem lenne a kész ecet savanyú az lenne a baj.
Lao Ce szerint az ember mindenkor megtalálhatja azt a harmóniát, amely a kezdet kezdete óta fennáll az Ég s a Föld között, de minél több ember üti bele az orrát a természet egyensúlyába, annál inkább felborul a harmónia (lsd. taoizmus - jin-jang egyensúly).
Minél több az erőszak, annál nagyobb a baj. Hisz mindennek megvan a saját belső természete - akár nehéz, akár könnyű, akár nedves, akár száraz, akár gyors, akár lassú -, amit nem lehet "megerőszakolni", mert abból csak baj származik. A harc elkerülhetetlen, ha valamire kívülről kényszerítenek absztrakt és önkényes szabályokat. És ekkor lesz csak igazán savanyú az élet…

Mi az ecetkóstolók üzenete? Az, hogy hozzáállásunk az élethez meghatározza, milyen életet élünk. Vághatunk hozzá savanyú, keserű de mosolygós arcot is.

Kínai buddhizmus

Mi európaiak, hívők vagy nem hívők azt gondoljuk, hogy Buddha a buddhisták istenének, de legalábbis egyik prófétájának felel meg, pedig ez nem igaz. A buddhizmus eleve nem istenhívő, azaz nem tanítja egy felsőbbrendű, teremtő isten létezését, akitől függene a megvilágosodás. Ez az az ok például, amiért a buddhistáknál nincsen hittérítés, pusztán a tájékoztatásra szorítkoznak.
Nagy fejtörést okozol egy buddhistának, ha a hitéről faggatod. Már csak azért is, mert meg van győződve arról, hogy Buddha nem követelt hitet a követőitől.
Ellenkezőleg, azt mondta:
„Ne azért hidd, mert én mondtam, hanem azért mert meggyőződtél róla.”

És milyen igaza volt, ha valaki nem nyitott ebbe az irányba és/vagy nincs vele dolga, akkor teljesen felesleges az egó eldobásáról győzködni vagy arról, hogy kövesse a saját "Belső Fényét", mert ez fogja a megvilágosodáshoz elvinni.

Pedig nem kell lemondanunk semmi földi jóról, attól még elérhetjük a saját buddhaságunkat.

Kerüld az érdemtelen cselekedeteket, bővelkedj érdemdús cselekedetekben, ismerd meg szellemed igaz természetét! - ez a buddhák tana.

Persze a buddhizmus ennél jóval bonyolultabb és szerteágazóbb, de mégis sokkal jobban kézzel foghatóvá válik és könnyebben érthető, ha ebben a környezetben éli az ember a mindennapjait. Mert valami átjön ezekből az ősi filozófiákból láthatatlanul is, az egyszer biztos. A többes szám a taoizmus és a konfucianizmus eszméire vonatkozik, mert ezek azok az irányzatok, amelyek a kínai buddhizmust és egyúttal a kínai társadalmat leginkább befolyásolták és egyedivé tették.

Dióhéjban érdemes ezekről is említés tenni, hogy teljes legyen a kép.

A híres ókori bölcs Kung Fu Ce (latinosan Konfuciusz, Kr.e. 5. század) eszméihez kötődik a konfucianizmus. Nehéz ezt valójában vallásnak nevezni. A konfucianizmus egyfajta útmutatás, erkölcsi tartás a társadalom számára: a tökéletes társadalmi rend megfogalmazása kínai módra, ahol óriási szerepe van az ősök és az uralkodó tiszteletének.

A taoizmus pedig a másik nagy kínai filozófiai rendszer, aminek kialakulása Konfuciusz kortársához, Lao Ce munkásságához köthető. A taoizmus a társadalmi hagyományoktól és szabályoktól való spontán szabadságot hirdeti, inkább meditatív, az elmélkedést elősegítő vallás. A természet és az emberi természet összhangjával próbál eljutni a végső valósághoz.
Igazán életigenlő filozófiát takar, hiszen azt tanítja, hogy minden eléd kerülő helyzet azért van, hogy valamit tanulj belőle.

A taoizmus eszméi különösen közel állnak a szívemhez, a shiatsu tanulmányaim során többször elemeztük ezeket a tanokat és sokkal izgalmasabbak, mint azt valaha gondoltam volna – de majd erről később, vagy máshol – pl. a blokkoldás c. oldalamon hamarosan...

Ez a három vallás, filozófia együtt nagyban befolyásolta a kínai kultúrát, politikát, gazdaságot, a kínai orvoslást, a harcművészeteket és magyarázatot ad arra, hogy miért gondolkodnak máshogy a kínai emberek, miért tekintélyelvű a demokrácia, miért tisztelik annyira az ősöket és hogy honnan ered az az erkölcsi tartás, ami a nyugati emberekből lassan kihalóban van.


Míg a thai Buddha nőiesen karcsú, addig a kínaiak arca pufók és nagy a pocakjuk, tele vannak vidámsággal, életörömmel, pozitív kisugárzással.




Sárga Jambhala Buddhát rosszalló arckifejezés és királyi testtartás jellemzi, de csak azért hogy figyelmeztessen arra, hogyha arrogáns módon akarunk meggazdagodni, akkor koldusbotra jutunk.



Buddhista szertartás a Buddha-foga templomban - háttérben Maitreya, azaz az eljövendő Buddha. Őt többnyire trónon ülve ábrázolják, ahogy türelmesen várja, hogy eljöjjön végre az ő ideje...



A nevető Budai Buddha (nem összetévesztendő a nagyhírű és hasonló méretekkel bíró Budai szakáccsal...)gömbölyű pocakját legalább naponta kétszer ajánlott megsimogatni, hogy a várva várt szerencse, gazdagság és bőség beköszöntsön hozzánk.

Santa Pukki

Mivel több országból verbuválódik az osztály, a gyerekek már az első hónapban tisztázták a különböző nyelvek „legfontosabb” szavait. Nem is ment még jól az angol, de már norvégul, finnül, svédül vagy kínaiul pontosan tudták, hogy mit jelentenek az olyan szavak, mint pisi, kaki, hülye stb.

Na jó, számokat és ennél jóval szalonképesebb szavakat is próbáltak egymástól megtanulni, de hát egy (fiú)gyereknek sokkal érdekesebbek az előbbiek…
A finn-magyar nyelvrokonságot is gyorsan sikerült felfedezniük: pl. käsi – kéz, silmä – szem, millainen? - milyen?, mitä? - mit?, pissa - pisilni, kaki – kaki stb.

És most itt a Mikulás, akit a finnek Joulupukki helyett sokszor csak Santa Pukki-nak neveznek.

Bálintnak ez pedig különösen tetszik, így mostanában előszeretettel emlegeti ebben a változatban.

Nem tudom, hogy hol hagyta Santa Pukki a szánját, meg a szarvasait és hogy bírt a 25. emeletig felmászni, de szerencsére ellátogatott hozzánk is. A csizmák helyett jobb híján megfelelt a szandál meg a strandpapucs, csak sajnos a csoki olvadt meg egy kicsikét...

5 csillagos (puttonyos) vállműtét

Gondoltam, amíg itt van anyukám, addig megpróbálom a vállamat rendbe hozatni.

Már lassan egy éve volt, amikor Balu kutyánk akkorát rántott rajtam az egyik sétánk alkalmából, hogy azt hittem egy karral kevesebbel térek haza.
Néhány hónapig fájt, de gondoltam ebcsont beforr – főleg, ha pont egy eb a bajom okozója…
Én vagyok a hibás, hogy akkor félvállról (szó szerint!) vettem a dolgot, de egyszerűen nem volt időm magammal foglalkozni, az építkezés, meg a kiutazás minden energiámat elvitte.

De aztán mióta itt vagyunk és rendszeresen csikungozom, kiderült, hogy van néhány mozdulat, amit elég szépséghiányosan tudok csak előadni.

Ráadásul elkezdtem a házban meridián tornát tartani, ahol ugyancsak nem árt bizonyos mozdulatokat helyesen megmutatni, nem pedig a felét ellazsálni.

A héten éppen elmaradtak a csikung edzéseim, anyu meg tudott itthon segíteni - így gyorsan kerestem egy sportorvost.
Korábban jártam már csontkovácsnál, de ő sem sok jóval biztatott, mert szerinte részleges izomszakadásom van, az pedig csak műtéttel lehet orvosolni.

Csináltak MRI-t, de szerencsére nem akkora nagy a baj, az izmaim rendben vannak, de lehet, hogy mivel a jobb vállamat automatice kíméltem egy jó ideje, emiatt rendesen ellustult és egy jókora mészfelrakódás képződött rajta.
Na azt pedig csak ki kell onnan kapargatni, tornázni rendszeresen és akkor elfelejthetem örökre ezt a vállfájósdit.

Itt minden flottul ment, az MRI-t rögtön megcsinálták, mehettem volna akár másnap a műtétre is, de mivel a biztosítóval is le kellett boltolnom, így a szerda délutánban maradtunk.
A műtéti előkészületek miatt este fél kilenckor kerültem a műtőasztalra és már 11 volt, amikor végeztek velem. De nem én voltam az utolsó, Gábor szerint még ketten vártak utánam a sorban. Az altatós doki kedves volt, csak arra emlékszem, hogy félig kábultan a tokaji borokról értekeztünk, azt ecsetelte, hogy neki hány puttonyos a kedvence.

Csak zárójelben, a kínaiak valóban az édes borokat szeretik. Nemrég sikerült összefutnunk azzal a kínai sráccal, akinek nagy szerepe van abban, hogy itt Szingapúrban is lehet magyar borokkal találkozni. 3 évig élt Magyarországon és a kínaiak ízlésvilága szerint választott ki 50 fajtát és azt forgalmazza nagy sikerrel. A tokaji, villányi és az egri borok a legkeresettebbek, de egyelőre csak a saját üzleteiben és néhány étteremben lehet hozzájuk jutni.

Szóval visszakanyarodva a témához, másnap reggel már haza is mehettem, most tornáztatom a karomat szorgalmasan és reménykedem, hogy a jövő heti tornaórán észre sem veszik a lányok, hogy közben beiktattam egy vállműtétet...


kaptam emlékbe néhány fotót a „sóbányából”…

Hyung Koo Kang - az ismeretlen géniusz

Nem vagyok a modern művészet nagy rajongója, de tegnap mégis olyan élményben volt részben amit muszáj megosztanom Veletek.

Egy dél-koreai művész, bizonyos Hyung Koo Kang kiállításán jártunk Anyuval.
Jennisse, az unokatesóm felesége kalauzolt bennünket, aki a SAM-ben (Singapore Art Museum) önkénteskedik, mint tárlatvezető.
Korábban is jártam már itt, de az akkori ultramodern tárlatot valahogy a felejthető kategóriába soroltam.

De tegnap naggggyon tetszett, amit láttunk.

Az 57 éves mester csak néhány éve került a reflektorfénybe - még a Wikipédián sem találtam róla szócikket. Bár kicsi gyerekkora óta rajzolgatott, a szülei mégsem támogatták művészi ambícióit, így emiatt csak felnőtt fejjel vágott neki a pályának. 2002-ben nyílt meg az első kiállítása, de ekkor óriásit robbantott, mindenki meghajolt az impozáns alkotások szerzője előtt.

Hyung Koo Kang híres és hírhedt emberekről, festőkről, színészekről, politikusokról készít grafikákat, torzókat és óriásportrékat.

Ez utóbbiak alapja vászon ill. alumíniumlemez, amelyet egy igazán különleges technika tesz még érdekessé és szerethetővé. Nem ecsetet használ, hanem festékszórót, szivacsot, radírt, kést, gyümölcsvájót, fogpiszkálót, a fémhez csiszolót, szöget, fúrót stb. Az alumínium alapú portrékon például a hajszálakat egy sarokcsiszoló élével "kanyarítja", így a fémes-fényes csillogás miatt nagyon látványosak ezek a munkái (is).

Minden portré érzést, érzelmet fejez ki, nagyon a hatása alá kerül az ember, főleg ha belefelejtkezik a látványba.

Kedves Hyung Koo Kang! Köszönjük az élményt, remélem egyszer majd kis hazánk művészetkedvelő közönségének is megmutatod a tehetségedet.

ez volt az egyik kedvenc képem, itt a vásznat és a fémet keverte



Andy Warhol csodálkozik - ilyet még ő sem tudott...



Van Gogh egyik őrölt pillanata



Marilyn hajánál biztos elkopott néhány csiszolókorong...




SAM Tv: Interjú a művésszel

Modern nagyi

Mit csinál egy 70 éves nagymama azonkívül, hogy utazik csaknem tízezer kilométert, hogy átölelje az unokáit? Természetesen sürög-forog és finom hazai ízekkel kényezteti a családot, megjavítja, megszereli, amit kell – legutóbb éppen a bekrepált éjjeli lámpánkat. Rácsodálkozik mindenre, élvezi az ittlétet, megkóstol, megszagol és kipróbál mindent. Fáradhatatlanul gyűjti az élményeket és minderről naplót is vezet, nehogy véletlenül elfelejtsen bármilyen apró részletet is.

És persze halad a korral. Levelezik az ismerősökkel, skype-on cseveg az otthoniakkal, megnézi a Facebook üzenőfalát, feltölti a legújabb képeit. Na jó, ebben az egyben még elkel némi segítség.

A múltkor lebukott. Mindig zsörtölődik a fiúkkal, ha sokat ülnek a számítógép előtt. Erre tessék. Egyik éjjel látom, hogy még ég a szobájában a villany, gondoltam bemegyek és lekapcsolom, mert bizonyára elaludt egy könyv felett. De nem, éppen elmélyülten csetelt valakivel, minden bizonnyal a legújabb kalandjairól tartott élménybeszámolót…


Mama és egy tarajos leguán

Eddig, eddig vagyok...

… azaz elegem van az emberáradatból, hangzavarból, de még a megaboltok megaválasztékából is.
Nekem ez sok(k), kérek a Jézuskától néhány óra csöndet egy lakatlan szigeten és megyek feltöltődni.

Persze a hömpölygő tömeg csak viszonyítás kérdése, Móni barátném szerint Szingapúr Sanghajhoz képest nyugdíjas szanatórium.

Tegnap különösen besokalltam, mert igencsak kijutott a fent említett „jóból”.
Délelőtt anyukámmal a turistákkal csordultig teli kínai negyedben andalogtunk, pontosabban sodródtunk az árral. Később egy echte kínai piacra is bekukkantottunk, majd halmozva az élvezeteket egy kínai kifőzdében ebédeltünk, ahol a jó ebédhez szólt (de inkább ordított) a kínai nóta. Ezután elmentem a heti nagybevásárlást elintézni. Itt is kígyózó sorok. Levezetésképpen még Bálinttal elugrottunk a közeli bevásárló utcába piros póló vadászatra. Ismét hering szindróma.

Egy iskolai előadásra kell egy mezei rövid ujjas változat, de pont ez az egyszerűség jelentette a legnagyobb kihívást. Több napja vadászom ilyenre, de mivel eddig csak ilyen-olyan feliratos változatot sikerült találnom, ezért végső elkeseredésemben a plázákat kellett megcéloznom.

Bár ne tettem volna! Itt minden szinten, szinte minden – persze a hőn áhított póló az sehol. 10 emeleten (ebből 3-4 a föld alatt!) kismillió üzlet, étterem, kávézó – beleszédülök, ha egy ilyenbe bekeveredem.
Hármat másztunk végig keresztül-kasul, mindhiába.
Szidtam magam, mert előbb kellett volna segítséget kérnem és akkor megúszhattam volna ezt a (tor)túrát.
Most már tudom, hogy 2 sarokkal és négy plázával odébb van egy speckó bolt, itt kellett volna kezdenem.
Így ma este újra nekivágtam. Sikerült.

Egy ilyen esti shoppingolás egyedüli előnye az ünnepi díszbe öltöztetett, csupaszín utca látványa – a többit igyekszem elfelejteni.
Mert sajnos a karácsonyi hangulatot valahogy nem sikerült átéreznem. A miniszoknyás télanyók, meg a karácsonyfák melletti fagyiárusok valahogy nem az otthoni ünnepvárást idézik…

errefelé nem teheneket pingálnak, hanem elefántokat:




ezek nem jégcsapok...



még este 10-kor is ilyen zsúfolt a város




és Bagaméri egy karácsonyfa tövében:

YES YOU CAN!

Ma reggel egy jótékonysági futóversenyen voltam, amelyen inkább a részvétel volt fontos, mintsem a teljesítmény. Az 1:15-ös időmre nem is vagyok túlságosan büszke, de a 90 %-os páratartalom meg a 30 °C talán valamelyest mentségemre szolgál.
Rengetegen voltunk, jó volt a hangulat, egyedül a vizes palackos logisztika nem működött kifogástalanul.

A nevezéskor azt ígérték, hogy a 10 km-es szakaszon számos vizes stand lesz, de ez mindössze hármat jelentett. Ráadásul az elsőnél csupán üres asztalok vártak, mert a futók előbb odaértek, mint a vízszállítók, a ¾ távnál álló pultot pedig pechemre kifosztották, mire eljutottam odáig. Így a futam során először és utoljára csupán a felénél, azaz az 5. km környékén sikerült életmentő vízhez jutnom. Ekkorra már csurom víz voltam mindenütt, míg a testemen belül sivatagi szárazság uralkodott…

Az út mentén biztató transzparenseket olvasgathattunk, melyeket fiatal önkéntesek tartottak a kezükben, olyanokat mint pl. Never give up! Yes You can! Just a little more. Bár ez utóbbit nagy viccesen már az első 500 méter után is mutogatták, de csak az utolsó métereken vettük komolyan.

Futás közben végig zenét hallgattam. Nem sokkal a cél előtt éppen egy témába vágó Bergendy nóta volt soron, melynek a refrénje: Hogy utolérd, hogy utolérjed, kapcsold az ötödik sebességet!
Ha nem is ötödikben, de kb. kettesben azért sikerült célba érnem. Ezután rögvest leengedtem vagy másfél liter vizet a torkomon, otthon meg további 3 litert és most mégis úgy gondolom, hogy folyt. köv. legközelebb.

Mama

Megérkezett anyukám, így a következő hetekben őt kényeztetem…

Mivel nem beszél angolul, így az átszállás miatt a repjegy mellé kértünk neki ún. assistance szolgáltatást is. A segítség aztán valami oknál fogva elmaradt, de nem elveszett emberről lévén szó, könnyedén megtalálta a csatlakozó járatot.

A lényeg az, hogy szerencsésen megérkezett, a gyerekek pedig majdnem kiugrottak a bőrükből, amikor meglátták végre a reptéri üvegfalon keresztül. Hiányzott már nagyon, mert hiába beszélünk sokat skype-on, de azért az öleléseket virtuálisan nem lehet pótolni.

Szóval megérkezett a nagyi, aki azóta csak pörög a szokásos tempójában. Már meggyúrta a házi (túrós) tésztát az unokáinak, amihez ráadásul még előre lesütött szalonnát is hozott magával, mert ugyebár az otthoni biztos jobban ízlik a fiúknak.

70 éves volt a múlt hónapban, de cseppet sem látszik meg rajta, sőt szerencsére olyannyira friss és fiatalos, hogy a 7 órás jetlag meg sem kottyant neki.
Állítólag ahány óra az időeltolódás, kb. annyi nap szükségeltetik, hogy a szervezet teljesen alkalmazkodjon az új időviszonyokhoz. De neki mégsem jelentett problémát, hogy másnap reggel velünk ébredjen, azaz otthoni idő szerint éjfél körül.

Ma elvittem egy orchidea kiállításra, meg egy kicsit a belvárosban bóklásztunk és közben csak azt mondogatta, hogy csípjem meg, mert nem hiszi el, hogy itt van a világ másik végén…

virágok...


néhány gyönyörűség, többi a fotóalbumban itt (klikk)

Csip-csirip vagy trilala

Sikerült megint egy keleti specialitásba belefutnom.

A hétvégén voltunk egy állatfarmon, amely egyrészt menhelyként működik, másrészt ahol az örökbefogadás lehetőségén kívül tenyésztett kutyusokat, cicákat, madarakat és egyéb házi kedvenceket is lehet vásárolni.

Mellékesen még egy kisállat hotelt is üzemeltetnek, ahol némi felárért deluxe légkondis kennelt, diétás kosztot és extra tornát (sétát) is lehet választani a kedvenceknek…


De mégsem ez volt az érdekes, sokkal inkább azok a rendezvények, amelyekről a farm honlapján olvashattam. Itt akadtam rá egy madár énekversenyre.

Kiderült, hogy ez a fajta „madártorokviadal” Ázsiában nagyon népszerű szórakozásnak számít. Szerintem hasonló kategória lehet, mint otthon egy postagalamb röptető verseny.

Szingapúrban a rengeteg betonépület mellett szerencsére sok a növény, nem ritka a több emeletnyi magas fa sem. Így még ebben a zsúfolt nagyvárosban is nagyon sokszor hallhatjuk az itt megbúvó madarak énekét. Olyannyira, hogy reggel ők ébresztenek. Akkora lármát csapnak, hogy még a 25. emeletig is felhallatszik! Amikor egymást hívják (gondolom én), akkor nagyon bele tudnak lendülni, nem csoda, hiszen túl kell kiabálniuk a városi zajt. Szegénykék az erdőben biztos jobban kímélnék a hangszálaikat.
A madarak egyébként házi kedvenc gyanánt is nagyon népszerűek, sokszor látni kalitkákat a házak erkélyein.

Na de visszakanyarodva a címet adó témához, a versenyen Ázsiában őshonos fajok mérkőznek meg egymással és mindig a párzási időszakban kerül sor a megmérettetésre - ekkor énekelnek ugyanis a leghangosabban.
A latin nevük alapján sikerült beazonosítanom a versenyzőket, így a képek mellé a hangzatos magyar nevüket is bemásolom:

fehérhátú sámarigó

énekes álszajkó

gangeszi pápaszemesmadár

vörösfülű bülbül


Öt szempont szerint pontozzák a madarak énektudását, ebből is a legsúlyozottabb a hangerő. Ezt követi a repertoár és a kitartás, azaz mennyi féle hangot, dallamot sikerül produkálniuk és azt milyen hosszú ideig. Végül a fizikum és az előadás módja dönt még a helyezésről.

Sajnos az idei versenykoncertről lemaradtunk, de jövőre szívesen megnézném vagy inkább meghallgatnám őket. Ígérem, akkor a fotók mellé hangfájl is mellékelek.

Don’t kan cheong! Relak lah!

Már korábban írtam néhány sort a singlish-ről, azaz a helyiek által beszélt angolról, de még néhány mondat erejéig érdemes visszakanyarodni erre a témára.

Csikungozni többnyire kínaiakkal járok és nem igazán értettem, hogy ők egymás között vajon miért nem a saját nyelvükön beszélnek.
Kb. úgy kell elképzelni egy ilyen csevejt, hogy nagyon egyszerű mondatokat és kifejezéseket használnak, ezt keverik néhány kínai eredetű, de már "honosított" singlish szóval, mindezt még megspékelik egy szörnyű kiejtéssel és az eredeti angollal köszönőviszonyban sem álló hangsúllyal. Meg is kérdeztem tőlük, hogy mi a csudát erőlködnek, ha ott a kínai, de kiokosítottak és így már értem. Természetesen őket továbbra sem, csak a nyelvi zűrzavar eredetét.

Az itt élő kínaiak többsége ugyanis Dél-Kínából származik, ott pedig rengeteg – gyakorta az érthetetlenségig – eltérő nyelvjárás létezik. Nyelvész körökben mindmáig vitatéma, hogy nyelvjárások helyett sokkal inkább önálló nyelvekről van-e szó.
Északon is szép számmal akad dialektus, de az ott élők azért nagyjából értik egymást. A putonghua vagy más szóval mandarin is egy ilyen északi nyelvjáráshoz köthető és mivel ez a hivatalos nyelv, a többiek is kénytelenek - ha máshol nem, az iskolában - megtanulni. De természetesen otthon mindenki a maga nyelvén diskurál. Így már érthető, hogy ha valaki a déli nyelvjárások valamelyikét mondhatja az anyanyelvének, akkor neki – bármennyire is furcsán hangzik - a singlish és a hivatalos mandarin szinte hasonló „idegen nyelv” kategóriát jelent.

Ez a singlish pedig egy különleges nyelvészeti csemege, igazi unikum (vagy inkább szingapurikum).

Mivel a kínaiakon kívül malájok és indiaiak élnek Szingapúrban, ezért mindenki belerakott egy kicsit a nyelvfazékba. Megfűszerezték a saját szavaikkal ill. kifejezéseikkel, leegyszerűsítették a számukra nyelvtörő angol szavakat és nagy igyekezetükben még a nyelvtanról is elfelejtkeztek.

Álljon most néhány érdekesség ebből a kotyvasztott nyelvből, legalább megértitek, hogy sokszor miért nem boldogulok az otthoni nyelvórákon tanultakkal:

egyszerűsítések:

gostan ( go astern) - hátrafelé megy
relak ( relax) - pihen
cher v. tcher (teacher) - tanár
ger (girl) – lány
sargen (sergeant) – biztonsági őr

maláj és kínai szavak, amelyek beleépültek a nyelvbe:

agak-agak – körülbelül
kentang - fehér ember, azaz kaukázusi (ilyenek vagyunk mi is)
boleh – lehetséges
jialat v. chia lat - szörnyűség
choping a seat - lefoglalni egy helyet.
Don’t kan cheong! – Ne aggódj!
It’s time to makan! – Itt az ideje enni
Let’s go lah! – Menjünk! (ez a "lah" ott áll minden mondat végén, amit hangsúlyozni akarnak)
Don’t be kiasu! - Ne félj attól, hogy veszítesz!
Chop chop! – Gyorsan!
Duh! – Naná! Természetesen!
Alamak! - magyarul kb. Te jó ég! Úristen!

Maratoni gombócolás

A héten language week van a suliban, csupa izgalmas programmal és feladattal.

Pl. ma Bálintnak egy kedvenc hazai ételét kell bemutatnia, így emiatt tegnap szilvás gombóc lázban égtünk egészen este 10-ig.
Nagy kedvencről lévén szó, már amúgy is esedékes volt a menübe iktatni és hogy minél színesebb legyen a beszámoló, a nagy esemény közben a kamera is annyit villogott, hogy Hemző Károly is tuti megirigyelte volna.
Csak az alapanyagokról legalább 10 felvétel készült ilyen-olyan szögből, mert nagyon kritikus volt a készítője, aki persze ezen kívül még főzni, gyúrni és tölteni is akart és közben valamennyi munkafázist megörökíteni. Én meg nem tudtam, hogy éppen mire ügyeljek. Arra, hogy a már csupa maszat fényképezőgépet lehetőleg ne ejtse bele még a cukros szilva levébe is, avagy a tészta valóban megfelelő állagú legyen.

Végül az eredetileg sem két perces projekt legalább 4-5 óráig eltartott, mert a cél előtti utolsó lépéseknél (fotóválogatás, beragasztás, szövegírás stb.) bizony már elkélt némi noszogatás. Hiába, gombócokkal teli pocakkal egy ilyen ügyes kiskuktának is nehézére esik a koncentrálás.

Nagyon szeretném, ha Bálint legközelebb egy kevésbé macerás kedvencről írna fogalmazást, mondjuk egy előrecsomagolt piros pöttyös rudiról…


a remekmű első és utolsó oldala:

No comment

Politizálni nem áll szándékomban, de most muszáj komment nélkül 3 rövid hírt megosztanom, bár az első kettővel gondolom már Ti is találkoztatok…

Hat makrogazdasági mutató alapján két közgazdász összeállította a válság nyerteseinek és veszteseinek listáját. Eszerint Magyarország volt a 2008 óta tartó válság legnagyobb vesztese.
(The Washington Post, 2011. okt.)

A forint volt a legrosszabbul teljesítő európai valuta az elmúlt három hónapban, a görögöket nem számítva az uniós országok közül Magyarország csődkockázata nőtt a legnagyobb mértékben. A kormánynak lehet, hogy át kell értékelnie az IMF-et elutasító politikáját.
(Bloomberg, 2011. okt.)

és egy jó hír:

2011. november 9-én dr. Martonyi János előadást tart Szingapúrban az Európai Unióban kialakult pénzügyi és hitelválság legyőzéséről, valamint az eurozóna stabilitásának megtartásáról.

Zűrös tengeri kalandok, avagy a gondolat teremtő ereje

Kezdődött az egész izgalmas nap azzal, hogy reggel egy olyan könyvet olvastam, ami egy szórakozott nőről szólt, egy olyan anyukáról, aki sok hülyeséget csinál, több mindent elfelejt, elhagy, csetlik-botlik, de azért nagyon jól menedzseli a családot. Több szempontból magamra ismertem, de valószínűleg túl sokat merenghettem rajta.

És ugyebár a gondolatnak teremtő ereje van...

Majdnem lemaradtunk a túráról, mert előző este hiába jelentkeztünk, valamiért elfelejtettek felírni bennünket a listára és így reggelre már csak 2 hely maradt a csónakban. Végül mázlink volt, mert a hirtelen jött jó idő miatt többen befutottak az utolsó pillanatban, így indult egy nagyobb, de sebesebb hajó.
Máig nem értem hogyan, de a mólón hagytam a mentőmellényemet, így amikor a fiatal Fittipaldi sofőrünk forma 1- es pályának nézte a tengert - egy-egy nagyobb hullám után több métert a levegőben töltöttünk, majd jókora fenékbecsapódással landoltunk - azt hittem nem élem túl. Az egyik kínai srác nagy vagányan nem kapaszkodott, aztán az egyik ilyen repülésünk alkalmával majdnem bele is pottyant a tengerbe. Rajtam ugyebár nem volt mentőmellény, így duplán halálfélelmem volt, úgy kapaszkodtam Gáborba, hogy lila lett a karja. Az autóban sem bírok a hátsó ülésen utazni, mert ha nem látom az utat, akkor tuti hányingerem lesz. Nos itt a nyílt tengeren, ahogy remegve rátapadtam az uramra, nem igazán láttam semmit. Tengeri betegség még sosem kínzott ennyire. Mikor kb. 20 perc múlva kikötöttünk, addigra már a hullámokkal együtt liftezett a gyomrom és amikor a többiek már javában a tenger csodáiban gyönyörködtek, én csak arra tudtam gondolni, hogy mennyi halat vonzok magam köré, ha a reggelimet megosztom velük...végül muszáj volt könnyítenem magamon, de így legalább a maradék 4 állomáson már én is élveztem a sznorkelezést. Míg el nem hagytam a pipámat. Éppen lemerültem egy kagylóért, amikor az a fránya pipa leakadt a szemüvegemről, aztán valahogy elsodorta a tenger, mire észrevettem. Sebaj, így pipa nélkül is azért jól megvoltam.

Hihetetlen mennyire csodálatos volt minden, a fehér homokos öblök, a kristálytiszta tenger a maga varázslatos élővilágával, a gyönyörű színekben pompázó halacskák és a még színesebb korallok stb.

Ezzel sajnos nem volt vége a megpróbáltatásaimnak, a nap méltó befejezéseként sikerült beszereznem még egy kisebb sérülést is. Ahogy próbáltam a vízből kimászni, a gumicipőmmel megcsúsztam és valami felsértette a bokámat. Semmi komoly, de azért vérzett rendesen, emiatt a csapat leszavazta az utolsó merülésemet, mert ott állítólag bébicápák is felbukkanhatnak.
Azért a legvégén besettenkedtem utánuk, ne csak nekem legyen ilyen izgalmas.

Szerencsére cápatámadás nélkül megúsztuk az összességében nagyon klassz és több szempontból is emlékezetes túránkat, de azért bevallom nagyon örültem, amikor már végre a szárazföldet érezhettem újra a talpam alatt.

Legközelebb pedig gondosan megválogatom, hogy miket olvasok, de legalábbis a főhős szerepét nem próbálom meg ennyire élethűen alakítani...

A kurta farkú cicák rejtélye

Sok macsek lakik Tioman szigetén, de a többségük csak kurta farokkal büszkélkedhet. Teljesen úgy festenek a hátsóik, mintha valaki tőből levágta volna a díszüket.

Meg is kérdeztem, hogy mi ez a helyi rituálé, de aztán kiderült, hogy semmi barbárság nincs mögötte, ugyanis már eleve csonka farokkal születtek.

Itthon kicsit utánaolvastam és a „macskafarok tudomány” komoly szakirodalmára bukkantam a neten.
Ázsiában rengeteg furcsa farkú típus létezik, míg Európában egyedül a Man-szigeteken találni ilyen mutáns egyedeket. Ők a Manx cicák, de az angolok csak cabbit-nek csúfolják őket a cat (macska) és a rabbit (nyúl) keveredésére utalva - pedig csak egy dominánsan öröklődő farkatlanságot okozó gén ludas ebben az egészben.
Szóval macskafarok rejtély megoldva.


Persze legendák erről is születtek és ezeket mindig élvezettel olvasom. Itt Ázsiában állítólag sértő módon Buddhára mutatott az első bűnös farok, ezért kellett lenyisszantani, míg a világ másik felén az a hír járja, hogy Noé figyelmetlen volt és a bárkájának ajtajával csippentette le az egyik megmenekített cica farkincáját.

Az éhes cicusok mindig ott ólálkodtak a nyitott étterem asztalai körül, de ha észrevette valamelyik felszolgáló, gyorsan ott termett egy flakonnal és valamilyen szagos löttyöt spriccelt rájuk.

Bálint természetesen imádta őket, de mi azért nem voltunk annyira elragadtatva, hogy mindig egy falka farkatlan macska (aszparanta!) leste ki a szánkból az ennivalót...

Tioman

Az Óperenciás tengeren is túl, ahol a kurta farkú macska az úr, létezik egy kis maláj sziget, Tioman.

No azért nincs ennyire messze, Szingapúrtól mindössze 40 perces repülőúttal gyorsan elérhető (a macska az stimmel).
Csak propelleres kisgépek közlekednek arrafelé, így mi is egy kicsit rázkódva, de felülről a tájban gyönyörködve értünk viszonylag gyorsan partot.

Miután megérkeztünk a vidéki buszállomáshoz hasonlító reptérre, taxiba pattantunk, azaz csónakba, ugyanis a szigetnek nincs úthálózata. A magas hegyek miatt csupán néhány keskeny partszakasz lakott, de azok is csak a tenger felől közelíthetők meg.

Az ultramodern és zajos metropolisz után ez a sziget maga a földi paradicsom. A tenger morajlásán, a madarak csicsergésen és a macskák nyávogásán kívül egyéb hangot nem hallottunk, a levegő és a tenger is kristálytiszta, buja a növényzet, az érintetlen természet pedig tényleg egy karnyújtásnyira.

A sziget sárkány formája a legendák szerint egy csalfa kínai sárkányhercegnőnek köszönhető, aki éppen úton volt szíve választottjához Szingapúrba, ám a sziget varázsa rabul ejtette, így mindörökre itt maradt. A hoppon maradt hercegfi sorsáról nem szól a fáma…

A turizmusból élő lakosság elég szerény körülmények között él, vendégszeretőek, de mégis kevésbé olyan mosolygósak, mint a polinézek.

A monszun közeledtével már csak néhány fehér turista lézengett - azért néhány magyarral így is sikerült összefutnunk- helyette sokkal több maláj, kínai és indiai. Otthon nem egy hétköznapi élménynek számít az, ha körülötted egy étteremben több asztalnál is egy- egy pasi és az őt kiszolgáló háreme meg a különböző alomból született gyereksereg cseverészik. Ezt most itt átélhettük. Bár most olvastam egy útikönyvet Bhutánról, ott meg a többnejűség helyett a „többférjűség” a módi. Ha egyszer arrafelé eljutunk, ott meg majd én irigykedem :-)

Itt láttam először Mekka felé mutató nyilakat a szobában. Egy ott díszelgett a plafonon és gondolom a merevnyakúakra tekintettel egy másik a fiókban(!) is.

Érdekességképpen a modern technikával felfegyverzett muszlimok külön honlapon is belőhetik maguknak a helyes irányt pl. itt (klikk)

A monszun idejére – novembertől februárig - bezár szinte minden szálláshely. Mi az utolsó hetet csíptük el, így már volt egy kis betekintésünk a turistariasztó esőzésekre. Naponta legalább 10x esett olyan igazi dézsaeffekttel, de ezután néhány perc múlva újra kisütött a nap. Legutoljára, de egyben legalaposabban hazafelé, a reptéri vízi transzferünk alkalmával sikerült bőrig áznunk.
Az ottlétünk alatt egy napot azért szerencsére kifogtunk, amikor a napsütés volt többségben, így a nagy búvárkodás túránkat erre időzítettük.
A sziget ugyanis körös-körül tele van felszíni (pipás) búvárkodásra alkalmas öblökkel és a partok mentén felsorakozó aprócska lakatlan szigetekkel, így az olyan amatőrök, mint mi is, a mélyvízi búvárkodáshoz hasonló élményt élhettünk át a vízfelszín közeli gazdag növény- és állatvilág szebbnél szebb csodái folytán. Nagy élmény volt a fiúknak, de nekem a saját csetlés-botlásaim okán meg különösen. De erről inkább külön szólnék hamarosan. Meg a kurta farkú cicákról is...


néhány kép ízelítőül, a többi a fotóalbumban itt






vízálló fényképezőgép hiányában ezt az ugyancsak Tiomanon készített felvételt úgy kölcsönöztem, kb. ilyen látványban volt részünk nekünk is