Sajnos még nem jutottam el oda, hogy arc és „szemferdeség” alapján beazonosítsam a különböző ázsiai népeket. A jellegzetes arcvonásokkal bíró kínaiak és indiaiak (tamilok) mellett ugyanis thai, maláj, koreai, japán és filippínó népek is szép számmal lakják a szigetet, így a változatos arcok látványán kívül igazi bábeli zűrzavarra számíthatnánk – de nem.
Ha pl. két idegen, de azonos nemzetiségű találkozik, természetesen a közös nyelven folyik a diszkurzus, aztán mondjuk ha egy kínai akar eladni valamit egy malájnak, akkor persze csak angolul boldogul. Amit meg mellesleg csak itt értenek, mert az eredeti angolhoz vajmi köze van – emiatt is hívják ezt a nyelvet szingapúri angolnak, azaz singlish-nek. Izgalmas ezt a nyelvi kuszaságot közelről megismerni. Igazi logikai játéknak számít kitalálni, hogy éppen a két mellettem beszélgető emberke vajon hová valósi. Ha elkapok egy singlish szót, abból már legalább az sejthető, hogy nem egy etnikumról van szó. Szűkíthetik a kört ezután az arcvonások, így talán néhány ezer km hibahatáron belül be is lőhetem az őshazát.
Persze ott a csavar a végén, mi van a hazatelepült másod- és harmadgenerációs amerikai kínaiakkal, akik meg csak angolul hajlandóak megszólalni?
Őket egyébként a helyi kínaiak csak banánoknak csúfolják: kívül ugyan sárgák, de belül puhák...
Miért fontos tudni hogy ki hová valósi? Gondolom, az angollal jól el lehet boldogulni, vagy rosszul gondolom?
VálaszTörlésEgyáltalán nem kell tudni, csak jó elmélázgatni azon, hogy ki milyen gyökerekkel bír.
VálaszTörlésAngolul természetesen mindenhol el lehet boldogulni, de ezt a singlish-t sokszor nehéz megérteni (persze - mint minden máshoz - ehhez is hozzá lehet szokni).