Pogácsák és szemek

...az egyik nem akar dagadni, a másik meg nagyon is – hogy mi az a hülyeség? A mai nap emlékezetes pillanatai.
De kezdjük az elején, szépen sorjában.

Ma reggel elmentem Mónikával a Botanikus Kertbe csikungozni.
Mónikát itt ismertem meg, egy suliba járnak a gyerekeink és elég közel lakunk egymáshoz. Nemrég költöztek ők is Szingapúrba, ezelőtt 5 évig Shanghaiban éltek. Olyannyira imádta Kínát, illetve a várost, hogy még egy könyvet is írt az érzéseiről, kalandjairól Szerelmem, Sanghaj címmel. Élvezetes életrajzi regény – mindenkinek ajánlom!
Nagyon örültünk, hogy egymásra akadtunk, mert olyan, mintha ezer éve ismernénk egymást. Az egyik közös pont - sok minden egyéb mellett - a csikung.

Itt van a közelünkben a béke és nyugalom szigete, Szingapúr egyik csodaszép parkja, a Botanic Garden, azaz a Botanikus Kert. Már többször jártam itt sétálni, mert ezerszer jobban feltölt, mint bármi ebben az ultramodern városban. Itt óriási a tér, átölelnek a fák, minden csupa zöld és élettel teli, a szebbnél szebb virágok látványa pedig elűz minden rossz gondolatot.
Órákig elbírnék bennük gyönyörködni, annyira meseszépek.
A park állandó „szereplői” a tajcsi és csikung gyakorlók. Általában csoportokba verődnek, de több „magányos harcossal” is lehet találkozni. Pl. vannak, akik futás közben a kezüket ide-oda mozgatva irányítják a testük energiáit. Vannak akik egy kötélhez hasonló hosszú gumival nyújtogatnak és olyanok is akik speciális bottal ütögetik a testüket – a lényeg mindenhol egy és ugyanaz: az energia harmonizálása.

Emlékszem, amikor anno a shiatsu tanfolyam során az egyik reggel felmentünk a Gellért hegyre csikungozni, akkor mindenki minket bámult és sokan nem tudták mire vélni ezt a dolgot.

Itt természetesen minden más, igazán hétköznapi dolog a test energiáinak karbantartása. Napi rutin, akár a fogmosás, hiszen ez is az egészség megőrzését hivatott szolgálni – megspékelve azzal, hogy a testi harmónia mellé „akciósan” a lelki békénket is megkaphatjuk. Tényleg a legjobb és legolcsóbb gyógyszer a világon, több millióan aktívan művelik (na jó, ehhez kell az is, hogy Kína nem egy törpeállamként szerepel a világtérképen).

Szóval reggel egy jót csikungoztunk egy nagyon kedves edzővel, mr. Wanggal, aki – új csoporttagokról lévén szó - még külön is foglalkozott velünk – zárójelben megjegyzem mindezt teljesen ingyen….
Aztán haza mentem és mivel sikerült jól helyretenni az energiáimat, a felesleget le kellett még vezetnem valahogy. Gyorsan nekiveselkedtem pogácsát sütni (az új kenyeret megünnepelni ma este összejönnek az itt lakó magyarok és kis harapnivalóval készül mindenki), utána lementünk Gáborral egy kicsit futni a konditerembe, a fiúk pedig úszkáltak odalent egyet.

A nagy meleg és a pára miatt valahogy eddig nem akaródzott a szabadban mozogni, így maradtam mindig a jól bevált, hűvös konditerem mellett. Úgy látszik kellett egy kis löket ahhoz, hogy meggyőzzem magam az ellenkezőjéről. Jelentem, ez ma sikerült…

A konditeremben mindig kint van egy fertőtlenítőszer, abból a nemes célból, hogy aki otthagyja valahol verejtékcsepp formájában a kéz- lábszár stb. nyomát, tudja szépen orvosolni. Valaki előttem nagyon túlzásba vihette a takarítást, mert az egyik gépet használva rettenetesen elkezdett viszketni a kezem. Sajnos közben valamiért a szememet is megdörzsöltem, így utána már az is rendesen fájt…aztán a végén alig láttam. Úgy bedagadt a szemem, mint akinek behúztak két óriásit. Aztán szép lassan átterjedt az egész dolog a torkomra – már azt hittem ott helyben megfulladok.
Felrohantunk. Ittam gyorsan két kalcium pezsgőtablettát, de nem igazán használt. A szűk szemrésemen keresztül vetettem még egy röpke (csak reménykedtem, hogy nem az utolsó) pillantást a kelesztésre magára maradt pogácsatésztámra, de nagyon elkeseredtem konstatáltam, hogy bizony elég lapos maradt. Hiányzott neki a jó kis budafoki élesztő (itt ugyanis csak porélesztőt árulnak, amit nem igazán szeretek).
A szemeim bezzeg továbbdagadtak – amikor elindultunk a kórházba, már szinte semmit nem láttam.
Kaptam végül két szurit, egy szemcseppet, valamint egy kencét a bőrömre és így gyorsan visszahúzódtak a táskáim, elmúlt a gombóc a torkomból és a kezem sem viszket már. Egyedül a szemem az, ami még emlékeztet a mai kalandomra. Jelen állapotomban ugyanis a gülü szemű Derrick felügyelőre hasonlítok, de talán még néhány óra és hozom a régi formám (most csak azért drukkolok, hogy a ráncaim is felejtsenek el visszafejlődni).

A pogácsák valahogy azért elkészültek, kicsit laposak és csúnyák, de azért biztos elfogy.
Én pedig inkább itthon maradtam, nem akartam az ünnepségre elmenni – mégis csak sok a gyerek és nem akarom, hogy rosszat álmodjanak miattam.

Elhatároztam, hogy ezután futni kizárólag a botanikus kertbe járok, ott biztos nem fertőtlenít senki semmit maga után - amit meg mégis, azt egész biztos nem futásra használják...