Hetek óta minden épület ezzel a felirattal van fellobogózva, ma van ugyanis a helyi legpirosabb betűs nap, Szingapúr nemzeti ünnepe.
Rengeteg program kapcsolódik a nagy naphoz, de ma lesz a csúcspont a Merlion Bay-i tűzijátékkal és légi bemutatóval. Lehet, hogy majd egyszer kilátogatunk, de ma este inkább a tévéből követjük az eseményeket. Állítólag tömegnyomor a köbön ilyenkor a belváros és nekünk még szoknunk kell ezeket a viszonyokat. Szerencsére gondolnak a fóbiásokra is, így amikor főpróbát tartottak két hete, arra még mi is kimerészkedtünk. Hihetetlenül szép volt az előünnep is, de remélem egyszer még élesben is megcsodálhatjuk a parádét.
Fejet hajtva kedves vendéglátóm előtt, íme dióhéjban néhány pillanatkép a nem túl vaskos városi históriás könyvből.
A szigetről először 3. századból származó kínai források tesznek említést. Ebben az időben Tomaszeknek nevezték a Maláj-félsziget csücskén elhelyezkedő aprócska szigetet, amelynek kicsi kikötőjében ekkor még csak halászok és kalózok tanyáztak. Maláj hagyományok szerint Singapurát, azaz „oroszlánváros”-t egy veszedelmes oroszlán parancsára alapította Srivijaya (ókori buddhista monarchia a mai Indonézia területén) hercege. Bár oroszlánok sosem éltek ezen a tájon - így valószínűleg csupán egy megtermett tigrissel találkozott rövidlátó hercegünk – de mégis később nomen est omen sikerült legyőzni Szingapúrnak a többi ázsiai „tigrist”.
De visszakanyarodva a történelemre, a többször is gazdát cserélő sziget életében sorsdöntő jelentőségű volt a 16. század, pontosabban az akkor felbukkanó első európai hajók. A terület portugál majd később holland kézre is került, de végül nevető harmadikként a britek kerültek ki győztesen. 1819-ben Sir Thomas Stamford Raffles, a Brit Kelet-indiai társaság tisztviselője megvásárolta a szigetet a johoni szultántól és elindította a várost a máig tartó fejlődés útjára. Sir Rafflesnek zseniális érzéke volt az üzlethez, kiszaglászta a benne rejlő lehetőséget, hiszen az akkor még mocsarakkal és esőerdővel borított sziget rövidesen óriás kikötővé nőtte ki magát. 1867-ben már önálló brit koronagyarmat lett, bár Hongkong mellett csak „kistestvérnek” számított. Az I. világháború után brit katonai támaszpont létesült a szigeten, de a katonai jelenlét ellenére a II. világháborúban a japán csapatok elfoglalták és egészen a japán kapitulációig, 1945 szeptemberéig megszállva tartották. A japánok új nevet is adtak a városnak: Szjonan-to, vagyis a Dél fénye.
1945-ben a briteket örömmel üdvözölték újra, de a kormányrudat már nem adták többé vissza. A virágzó nacionalizmusnak köszönhetően Szingapúr egyre inkább az önállóság irányába haladt. A Népi Akciópárt (People’s Action Party - PAP), a Cambridge-ben tanult Lee Kuan Yew vezetése alatt megnyerte a választásokat, Lee lett a miniszterelnök, 1965 augusztus 9-én pedig kikiáltották az ország teljes függetlenségét.
A modernizáció támogatása, kiválóan működő szociális háló, a szigorú szabályok miatt gyakorlatilag nulla bűnözés, a korrupció visszaszorítása, szabad út a külföldi befektetőknek - mindez a politikai ellenzék teljes elnyomása mellett. Érdekes felállás, de úgy látszik mégis működik ez a fajta tekintélyelvű demokrácia. Politikai vitákra mindenesetre nem megy el felesleges idő és energia.
Szingapúr ma már nem csupán a világ első számú kikötője, hanem Ázsia „tigrisei” közül a legfejlettebb ország, ahol a gazdagság valóban a jóléttel párosul, azaz a magas GDP mutatók minden társadalmi réteg számára a jól szervezett és biztonságos életet jelentik.
Egyébként a PAP azóta is az egyetlen kormányzó párt, Lee bácsi 31 évig volt hatalmon, de miniszteri tanácsadóként - 88 évesen - valójában még most is ő irányítja az eseményeket. A Lee család többi tagja is jelentős gazdasági és/vagy politikai pozíciókkal rendelkezik, gyakorlatilag nem nagyon van olyan terület, ahol ne lennének jelen. Ezek alapján a kritikusok Szingapúrt leginkább egy nagyon sikeres családi vállalkozásnak tartják.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése