...az egyik nem akar dagadni, a másik meg nagyon is – hogy mi az a hülyeség? A mai nap emlékezetes pillanatai.
De kezdjük az elején, szépen sorjában.
Ma reggel elmentem Mónikával a Botanikus Kertbe csikungozni.
Mónikát itt ismertem meg, egy suliba járnak a gyerekeink és elég közel lakunk egymáshoz. Nemrég költöztek ők is Szingapúrba, ezelőtt 5 évig Shanghaiban éltek. Olyannyira imádta Kínát, illetve a várost, hogy még egy könyvet is írt az érzéseiről, kalandjairól
Szerelmem, Sanghaj címmel. Élvezetes életrajzi regény – mindenkinek ajánlom!
Nagyon örültünk, hogy egymásra akadtunk, mert olyan, mintha ezer éve ismernénk egymást. Az egyik közös pont - sok minden egyéb mellett - a csikung.
Itt van a közelünkben a béke és nyugalom szigete, Szingapúr egyik csodaszép parkja, a
Botanic Garden, azaz a Botanikus Kert. Már többször jártam itt sétálni, mert ezerszer jobban feltölt, mint bármi ebben az ultramodern városban. Itt óriási a tér, átölelnek a fák, minden csupa zöld és élettel teli, a szebbnél szebb virágok látványa pedig elűz minden rossz gondolatot.
Órákig elbírnék bennük gyönyörködni, annyira meseszépek.
A park állandó „szereplői” a tajcsi és csikung gyakorlók. Általában csoportokba verődnek, de több „magányos harcossal” is lehet találkozni. Pl. vannak, akik futás közben a kezüket ide-oda mozgatva irányítják a testük energiáit. Vannak akik egy kötélhez hasonló hosszú gumival nyújtogatnak és olyanok is akik speciális bottal ütögetik a testüket – a lényeg mindenhol egy és ugyanaz: az energia harmonizálása.
Emlékszem, amikor anno a shiatsu tanfolyam során az egyik reggel felmentünk a Gellért hegyre csikungozni, akkor mindenki minket bámult és sokan nem tudták mire vélni ezt a dolgot.
Itt természetesen minden más, igazán hétköznapi dolog a test energiáinak karbantartása. Napi rutin, akár a fogmosás, hiszen ez is az egészség megőrzését hivatott szolgálni – megspékelve azzal, hogy a testi harmónia mellé „akciósan” a lelki békénket is megkaphatjuk. Tényleg a legjobb és legolcsóbb gyógyszer a világon, több millióan aktívan művelik (na jó, ehhez kell az is, hogy Kína nem egy törpeállamként szerepel a világtérképen).
Szóval reggel egy jót csikungoztunk egy nagyon kedves edzővel, mr. Wanggal, aki – új csoporttagokról lévén szó - még külön is foglalkozott velünk – zárójelben megjegyzem mindezt teljesen ingyen….
Aztán haza mentem és mivel sikerült jól helyretenni az energiáimat, a felesleget le kellett még vezetnem valahogy. Gyorsan nekiveselkedtem pogácsát sütni (az új kenyeret megünnepelni ma este összejönnek az itt lakó magyarok és kis harapnivalóval készül mindenki), utána lementünk Gáborral egy kicsit futni a konditerembe, a fiúk pedig úszkáltak odalent egyet.
A nagy meleg és a pára miatt valahogy eddig nem akaródzott a szabadban mozogni, így maradtam mindig a jól bevált, hűvös konditerem mellett. Úgy látszik kellett egy kis löket ahhoz, hogy meggyőzzem magam az ellenkezőjéről. Jelentem, ez ma sikerült…
A konditeremben mindig kint van egy fertőtlenítőszer, abból a nemes célból, hogy aki otthagyja valahol verejtékcsepp formájában a kéz- lábszár stb. nyomát, tudja szépen orvosolni. Valaki előttem nagyon túlzásba vihette a takarítást, mert az egyik gépet használva rettenetesen elkezdett viszketni a kezem. Sajnos közben valamiért a szememet is megdörzsöltem, így utána már az is rendesen fájt…aztán a végén alig láttam. Úgy bedagadt a szemem, mint akinek behúztak két óriásit. Aztán szép lassan átterjedt az egész dolog a torkomra – már azt hittem ott helyben megfulladok.
Felrohantunk. Ittam gyorsan két kalcium pezsgőtablettát, de nem igazán használt. A szűk szemrésemen keresztül vetettem még egy röpke (csak reménykedtem, hogy nem az utolsó) pillantást a kelesztésre magára maradt pogácsatésztámra, de nagyon elkeseredtem konstatáltam, hogy bizony elég lapos maradt. Hiányzott neki a jó kis budafoki élesztő (itt ugyanis csak porélesztőt árulnak, amit nem igazán szeretek).
A szemeim bezzeg továbbdagadtak – amikor elindultunk a kórházba, már szinte semmit nem láttam.
Kaptam végül két szurit, egy szemcseppet, valamint egy kencét a bőrömre és így gyorsan visszahúzódtak a táskáim, elmúlt a gombóc a torkomból és a kezem sem viszket már. Egyedül a szemem az, ami még emlékeztet a mai kalandomra. Jelen állapotomban ugyanis a gülü szemű Derrick felügyelőre hasonlítok, de talán még néhány óra és hozom a régi formám (most csak azért drukkolok, hogy a ráncaim is felejtsenek el visszafejlődni).
A pogácsák valahogy azért elkészültek, kicsit laposak és csúnyák, de azért biztos elfogy.
Én pedig inkább itthon maradtam, nem akartam az ünnepségre elmenni – mégis csak sok a gyerek és nem akarom, hogy rosszat álmodjanak miattam.
Elhatároztam, hogy ezután futni kizárólag a botanikus kertbe járok, ott biztos nem fertőtlenít senki semmit maga után - amit meg mégis, azt egész biztos nem futásra használják...
Két keréken a dzsungelben – jó kis hétvégi kiruccanást szerveztünk a fiúknak. 
Itt van a közelünkben a béke és nyugalom szigete, Szingapúr egyik csodaszép parkja, a Botanic Garden, azaz a Botanikus Kert. Már többször jártam itt sétálni, mert ezerszer jobban feltölt, mint bármi ebben az ultramodern városban. Itt óriási a tér, átölelnek a fák, minden csupa zöld és élettel teli, a szebbnél szebb virágok látványa pedig elűz minden rossz gondolatot.
Végre kikötött a hajó, benne minden, amit fontosnak tartottunk elhozni magunkkal. Néhány bútor, pár kép a falról, a kedvenc könyveink, a gyerekek játékai és persze a becsomagolt konyhám. Az otthonunk egy része, ami most jóval többet jelent annál, mint ahogy valaha is gondoltuk.
Hetek óta minden épület ezzel a felirattal van fellobogózva, ma van ugyanis a helyi legpirosabb betűs nap, Szingapúr nemzeti ünnepe.
A sziget belső részén mezőgazdasággal – elsősorban rizstermesztéssel foglalkoznak a helyiek. Gyönyörű látványt jelentenek a teraszos rizsföldek, mi is megcsodáltunk néhányat belőlük. A kisebb gazdaságok fűszer-, kávé- és kakaótermesztésre szakosodnak, némelyik közülük a turisták számára is nyitva áll, így aki akar, beleshet a kulisszák mögé. Mi sem hagytuk ezt ki, hiszen ilyet otthon biztos nem láthatunk. 
Egy Dél-kelet Ázsiában őshonos macskaféle - közönséges nevén pálmasodró - kedvenc csemegéje a kávébab, aminek azonban csak a héját tudja megemészteni. No de akkor a maggal mi lesz? Szorgos kezek ügyesen kiválogatják, miután a maga természetes módján távozik a cicából. Pont ez a - nem éppen steril - folyamat a lényeg, ugyanis a gyomorban található emésztőenzimektől válik igazán egyedivé az így készült kávé. Nem utolsósorban attól a ténytől, hogy ezek a válogatós macskák csak a szép pirosra érett gyümölcsökre buknak, tehát a minőséget ebből a szempontból is garantálják. 
Szingapúr egy tiszta, jól szervezett metropolisz, de pont emiatt a steril és olajozottan működő rendszer miatt muszáj kimozdulni erről a szigetről, ha Ázsia valódi arcát is szeretnénk megismerni. 
Minden házban, lakásban - sőt az üzletekben és az autókban is található egy kisebb-nagyobb szentély, ahol tudnak imádkozni, illetve a napi áldozatokat elhelyezni. Egy kosárformára összehajtogatott banánlevélre tesznek virágszirmokat, étkezés előtt még néhány rizsszemmel is megszórják és pár csepp itallal is meglocsolják. 
Már csak másfél hét és kezdődik az iskola. Tegnap beszereztük a szükséges felszerelést és a könyveket. Bár ez utóbbiból nem sok van, egy matek könyvön és egy atlaszon kívül nem kaptak mást, helyette egy rakás dossziét, amibe gondolom majd lefűzik a kapott anyagokat és az órai munkát. 
Bálint a héten ismét táborozik, igaz csak minden második nap, de akkor is nagy dolog tőle, hogy önként és dalolva ment a sok amerikai gyerek közé. Az unokatestvérem lánya szinte az egész nyarat az Amerikai Klub táborában tölti, így ő hívta meg, hogy tartson vele. Bár Sophie keveset tud magyarul, de azért egy kis mankót jelent Bálintomnak, ha gondja támad az angollal. Hétfőn csupán amiatt panaszkodott, hogy minden gyerek csak a Justin Bieber-ről tudott beszélni…
Garantáltan nem lehet unatkozni ebben a városban, de vannak olyan helyek, amelyekre ez még fokozottabban igaz.
A hamarosan startoló shanghai-i vízilabda VB előtt két edzőmérkőzést is játszanak nálunk a Kemény legények. 
Ágyakat nem hoztunk magunkkal, mert a régieket már így is, úgyis ki akartuk cserélni. Szerencsénkre összeakadtunk egy amerikai nővel, aki meg éppen szabadulni akart 2 ágytól, ő ugyanis már hazafelé vette az irányt.
Gábor már korábban megkapta a szükséges oltásait, de a család többi tagjára még vártak a szurik...
Sajnos még nem jutottam el oda, hogy arc és „szemferdeség” alapján beazonosítsam a különböző ázsiai népeket. 
Minden nagyon szép, minden nagyon jó… de azért ne feledkezzünk el arról, hogy vannak olyan kevésbé kellemes dolgok is, amihez bizony muszáj hozzá szoknunk. Ilyen ugyebár az időjárás – ez a könnyebbik falat, de aztán itt vannak a kéretlen látogatók – a mászó és repülő rovarok, amelyek persze megbuknának minden szépségversenyen.