Hongkong

A múlt héten őszi szünet volt a suliban, a pénteki iszlám ünnep (Hari Raya Haji) hosszú hétvégéjét toldották meg a gyerekeknek néhány nappal. Mi ezúttal Hongkong felé vettük az irányt.

Főleg a gyerekekről szólt a kiruccanás, hiszen a két nap nonstop vidámparkozás mellé csak néhány túrát iktattunk a programba. Mivel Gábor már járt errefelé, ezért az egyik gyereknapon kimenőt kaptam, hogy én is felfedezhessem magamnak a várost. A fiúkat tehát hagytam az űrlényekkel csatázni, én pedig élvezettel merültem el az újabb élménytengerben.

Szingapúr egy jól nevelt emberekkel teli steril kisváros Hongkonghoz képest. A korábbi értetlenségem szürke homálya teljesen kitisztult, most már ugyanis értem, hogy miért kérik ki maguknak az őshazából származó helyiek a „kínai” jelzőt…
Külvárosi metróvonalakon utaztam, turisták által kevésbé felkapott helyekre is eljutottam, így testközelből is megtapasztaltam azt a bizonyos kínai modort, amiről eddig csak olvastam vagy Mónika barátnőm élménybeszámolóiból ismerhettem. De most már én is tudom, hogy mi fán terem a köpködés, a folytonos szipogás és krákogás, a fülsiketítő hangoskodás, ugyanakkor szerencsém volt találkozni a rideg és merev szingapúri átlagemberhez képest sokkal kedvesebb, közvetlenebb és barátságosabb emberekkel is.
Elég ellentmondásos így ez az egész, de Kína óriási, az ott lakó emberkék pedig nem egy kaptafára készültek és messze nem olyan (egyen)birkanyájról van szó, mint amilyen a szingapúri náció.
Mivel ennyien vannak, az egyetlen túlélést a tülekedés és egymás túlkiabálása jelenti. Nekünk európaiaknak ez meglehetősen sokkoló, de náluk meg ez a természetes. Izgalmas volt tömegközlekedni, szinte mindig közelharcot kellett vívnom, amikor ki akartam szállni a metróból, mert egy csomó ember egyszerre próbált visszalökni a kocsi belsejébe. Ahol amúgy kis képernyőkről híreket sugároztak, közben meg mindenki a telefonjába ordibált. A köpködésük valóban gyomorforgató, ők meg azon értetlenkednek, hogy a fehér ember minek csomagolja papírba és vágja zsebre az orrából kivarázsolt cuccot.

Hongkong területileg kétszer akkora, mint Budapest, de a 25%-os beépítettségnek köszönhetően az itt lakó 7 millió ember elég szűkösen fér el – nemhiába itt épült a világon a legtöbb felhőkarcoló. A város nagy része ugyanis erdős hegyvonulatokkal és meredek lejtőkkel tarkított dimbes-dombos vidék, de így legalább a városi forgatagból van hová elmenekülni. Például a 263 sziget valamelyikére, mert a nagy félszigeten kívül hivatalosan ennyi kisebb-nagyobb szigetre épült a város. Néhány közülük híddal (és a föld alatt metróval) is megközelíthető, de a többire csak vízi járgány segítségével lehet átjutni.
A sok zöld felület ellenére mégis egyre nagyobb gondot jelent a légszennyezettség, aminek a 80 %-a Kínából érkezik.
Az 1997-es visszacsatolástól számítva még ötven évig szinte teljes autonómiát élvez a város (saját zászló, pénz, kormány és igazságszolgáltatási rendszer - némi pekingi szálmozgatásokkal megspékelve), de állítólag az elmúlt években sokat veszített eredeti fényéből és kissé „megrozsdásodott” . Vagy a hirtelen megélénkült kínai bevándorlás homályosította el, ki tudja.

Sokat fotóztam, így az albumban még ezen kívül is csemegézhettek (a családi képek linkjét meg emailben küldöm).

Hongkong (sziget) látképe a félszigetről:

 ugyanez néhány sarokkal arrébb az esti fényárban:

Po Lin kolostor (Lantau sziget):

 a kolostorral szembeni hegyen az óriási Tian Tan Buddha:

 Ngong Ping-i függővasút:

Wong Tai Sin templom :

Chi Lin zárda:

Nan Lian kert:

Man Mo templom (Tai Po) óriási füstölői: 

Tízezer Buddha kolostorához vezető út (Shan Tin):

piaci kínálat: