Hongkong

A múlt héten őszi szünet volt a suliban, a pénteki iszlám ünnep (Hari Raya Haji) hosszú hétvégéjét toldották meg a gyerekeknek néhány nappal. Mi ezúttal Hongkong felé vettük az irányt.

Főleg a gyerekekről szólt a kiruccanás, hiszen a két nap nonstop vidámparkozás mellé csak néhány túrát iktattunk a programba. Mivel Gábor már járt errefelé, ezért az egyik gyereknapon kimenőt kaptam, hogy én is felfedezhessem magamnak a várost. A fiúkat tehát hagytam az űrlényekkel csatázni, én pedig élvezettel merültem el az újabb élménytengerben.

Szingapúr egy jól nevelt emberekkel teli steril kisváros Hongkonghoz képest. A korábbi értetlenségem szürke homálya teljesen kitisztult, most már ugyanis értem, hogy miért kérik ki maguknak az őshazából származó helyiek a „kínai” jelzőt…
Külvárosi metróvonalakon utaztam, turisták által kevésbé felkapott helyekre is eljutottam, így testközelből is megtapasztaltam azt a bizonyos kínai modort, amiről eddig csak olvastam vagy Mónika barátnőm élménybeszámolóiból ismerhettem. De most már én is tudom, hogy mi fán terem a köpködés, a folytonos szipogás és krákogás, a fülsiketítő hangoskodás, ugyanakkor szerencsém volt találkozni a rideg és merev szingapúri átlagemberhez képest sokkal kedvesebb, közvetlenebb és barátságosabb emberekkel is.
Elég ellentmondásos így ez az egész, de Kína óriási, az ott lakó emberkék pedig nem egy kaptafára készültek és messze nem olyan (egyen)birkanyájról van szó, mint amilyen a szingapúri náció.
Mivel ennyien vannak, az egyetlen túlélést a tülekedés és egymás túlkiabálása jelenti. Nekünk európaiaknak ez meglehetősen sokkoló, de náluk meg ez a természetes. Izgalmas volt tömegközlekedni, szinte mindig közelharcot kellett vívnom, amikor ki akartam szállni a metróból, mert egy csomó ember egyszerre próbált visszalökni a kocsi belsejébe. Ahol amúgy kis képernyőkről híreket sugároztak, közben meg mindenki a telefonjába ordibált. A köpködésük valóban gyomorforgató, ők meg azon értetlenkednek, hogy a fehér ember minek csomagolja papírba és vágja zsebre az orrából kivarázsolt cuccot.

Hongkong területileg kétszer akkora, mint Budapest, de a 25%-os beépítettségnek köszönhetően az itt lakó 7 millió ember elég szűkösen fér el – nemhiába itt épült a világon a legtöbb felhőkarcoló. A város nagy része ugyanis erdős hegyvonulatokkal és meredek lejtőkkel tarkított dimbes-dombos vidék, de így legalább a városi forgatagból van hová elmenekülni. Például a 263 sziget valamelyikére, mert a nagy félszigeten kívül hivatalosan ennyi kisebb-nagyobb szigetre épült a város. Néhány közülük híddal (és a föld alatt metróval) is megközelíthető, de a többire csak vízi járgány segítségével lehet átjutni.
A sok zöld felület ellenére mégis egyre nagyobb gondot jelent a légszennyezettség, aminek a 80 %-a Kínából érkezik.
Az 1997-es visszacsatolástól számítva még ötven évig szinte teljes autonómiát élvez a város (saját zászló, pénz, kormány és igazságszolgáltatási rendszer - némi pekingi szálmozgatásokkal megspékelve), de állítólag az elmúlt években sokat veszített eredeti fényéből és kissé „megrozsdásodott” . Vagy a hirtelen megélénkült kínai bevándorlás homályosította el, ki tudja.

Sokat fotóztam, így az albumban még ezen kívül is csemegézhettek (a családi képek linkjét meg emailben küldöm).

Hongkong (sziget) látképe a félszigetről:

 ugyanez néhány sarokkal arrébb az esti fényárban:

Po Lin kolostor (Lantau sziget):

 a kolostorral szembeni hegyen az óriási Tian Tan Buddha:

 Ngong Ping-i függővasút:

Wong Tai Sin templom :

Chi Lin zárda:

Nan Lian kert:

Man Mo templom (Tai Po) óriási füstölői: 

Tízezer Buddha kolostorához vezető út (Shan Tin):

piaci kínálat:

Színes angol órák

Már ott tartunk, hogy Bálint gyakran a fejét fogja, ha valamit rosszul mondunk angolul, de főleg a kiejtésünk miatt kötözködik - lássuk be, jogosan. Ha belefeszülök, akkor sem tudnék olyan echte angol kiejtést produkálni, mint a fiúk, így ha ez a hajó már elúszott, legalább a szókincsemet megpróbálom egy kicsit felturbózni.
Szóval adott volt a feladat, s mivel az EFT kurzust sikerült befejeznem, így az agytágítást most egy angol tanfolyamon folytatom.

Rajtam kívül csak hárman vagyunk a kurzuson, egy brazil, egy koreai és egy japán nőci, na és a cseh angol tanár.

Nagyon élvezem ezt a kulturális kuszaságot, mert még sosem volt olyan élményben részem, hogy egy-egy feldobott témát (szokások, ünnepek, emberek, ételek, tájak stb. ) egyszerre ennyi szemüvegen keresztül sikerüljön megismernem. Ez a különbözőség a földrajzi távolsággal egyenes arányban nő és mivel az európai szekció van „középen” - ha megfelelő szögből nézzük a földgolyót -  így kb. mi jelentjük az átmenetet a dél-amerikai és a kelet-ázsiai tengely két szélsőséges vége között.

Természetesen a kötelező női témákba inkább óra után merülünk bele, hiszen az ifjú Polanek igencsak elpirult volna, amikor a majdnem ötven éves Shirley a brazil pasik fenekéről tartott szenvedélyes kiselőadást. Brazíliában ugyanis ezt nézik meg a nők először, ha egy férfi az útjukba kerülJ
Aztán Kanako és Hori ferde szeme teljesen kikerekedett, amikor a brazil nő a férje főzőtudományáról is mesélt. Aki nem csupán gusztusos hátsóval bír, de a főzésen túl még mosogatni sem engedi a nejét, mert a női kacsókat kímélni kell. Sőt náluk még a beágyazás is férfimunka, mert a rendmániás szuperférjnek nem mindegy, hogy hogyan állnak a párnacsücskök.
Ezzel szemben a japán gésa éjfél előtt sosem látja az urát, mert náluk az a trendi, hogy a férfiak a munka hősei - otthon meg a ház urai. De azért a fizetésüket az asszonykáiknak adják és ha szükségük van pénzre, akkor kuncsorognak.

Shirley még mindig nem akarja elhinni, hogy a világon létezik ekkora a közbiztonság, hogy a pénzkiadó automatáknál az emberek szívbaj nélkül igazgathatják a bankókat a tárcáikba, a nők pedig nyitott retiküllel flangálhatnak. A koreai és japán hölgyemény meg nem képes megszokni a helyiek udvariatlanságát és a szolgáltatások gyatra minőségét. Ezt még én sem igazán értem, mert az otthoni állapotokhoz képest szerintem fényévre vannak az itteni viszonyok.   

Egy szó, mint száz sokat nevetünk és ilyenkor a keleti csapat nagyokat tapsol, mert míg nálunk a hasunkat fogjuk a röhögéstől, addig náluk minél viccesebb valami, annál többször és nagyobbat csattan a tenyér.

 Hori éppen hiányzott, de majd legközelebb őt is lencsevégre kapom, hogy teljes legyen a csapat...

Holdsütik és lampionok

A kínai kultúrában a hold kitüntetett szerepű égitest, így nem véletlen, hogy a hagyományos ünnepek mindegyikét a holdnaptár szerint határozzák meg.

Tegnap, azaz a 8. holdhónap 15. napján az ősz közepét ünnepelték (Mid-Autumn vagy Mooncake Festival), ami több mint 3000 éves múltra visszatekintő családi ünnep. Amikor a hold a legnagyobb és legfényesebben csillog a családok összegyűlnek, lampionokat gyújtanak, füstölőket égetnek, a holdbámészkodás közben pedig nagyokat beszélgetnek és az elhunyt szeretteikre gondolnak. Ilyenkor sok finomság kerül az asztalra (vagy a piknik pokrócra), ahonnan természetesen nem hiányozhat az ünnep kötelező nyalánksága, a holdsüti sem.

Már szeptember eleje óta rendületlenül árulják a boltokban a különböző féle-fajta  süteményeket.  A hagyományos töltelék lótuszmag masszából készül és a holdat a süti közepében lapuló kacsatojás(sárgája) jelképezi. Mostanság inkább egy nagyon édes és tömény csoki-, mogyoró-, pisztáciakrém stb. kerül a vékony sült tészta réteg alá. A családok, barátok ezzel ajándékozzák meg egymást, de a modern időkben már céges repiajándékként is szolgál  (nem véletlen tehát, hogy a múlt héten több céges futárt is láttam kismillió dobozzal lavírozva).

Este Bálinttal nyakunkba vettük a várost, nagyon nagy élményt volt a lampionfüzér tengerben úszó China Town és a folyóparti úszó fényszobrok látványa. További fotók az albumban.

Számos legenda kering az ünneppel kapcsolatosan, de minden történet főszereplője a gyönyörű Csang E, aki halhatatlansága miatt még ma is holdon él.

Ez az egyik verzió a sok közül, ha érdekel benneteket, akkor érdemes belenézni (és közben egy kis kínai zenét hallgatni):