Szingapúrban a helyiek nagyon magas lovon ülnek és lenéznek minden féle-fajta nem szingapúri embert. A közutálat elsősorban az echte kínaiaknak, indiaiaknak és a malájoknak szól, a rengeteg vendégmunkást pedig "csupán" rabszolgáknak tekintik.
Az óriási kulturális különbség, a környezet, az emberek gondolkodásmódja, a nagy szigorúság, no meg az időjárás – ezek mind-mind olyan dolgok, amivel kénytelen vagy barátságot kötni, hogy ha itt élsz, különben sosem fogod jól érezni magad. Ráadásul a különbözőség sokszor óriási pozitív élményeket takar, a kevésbé szerethető dolgok miatt pedig nem bosszankodunk feleslegesen (bevallom, néha azért igen…), inkább a „tapasztalatszerzés c. könyvtárunkba” archiváljuk.
A helyiek kivagyisága és modernkori rabszolgatartása viszont örökre mumus marad. Természetesen tisztelet a kivételnek, de sajnos az átlag szingapúri polgár mégsem a szerénységéről és emberségéről híres.
Egyszer a csikung csoportunkba érkezett egy kínai nő, aki ugyan már 17 éve Szingapúrban él, de a helyiek – azaz az ugyanolyan ősökkel bíró kínai szingapúriak –szemében mégis csak egy jött-mentnek számított. Megjegyzem, a csoportban rajtam kívül mindenki kínai volt, bocsánat szingapúri, nehogy megsértsem őket… Szóval én gyanútlanul „lealacsonyodtam” hozzá és beszélgettem vele, a többi –addig kedves helyi kínai - onnan fogva furcsán nézett rám, sőt az edző vette a fáradtságot és külön felhívott telefonon, hogy figyelmeztessen óvatlan cselekedetemre, mert bizony egy „kínaival” van dolgom.
Mikor idejöttünk, nagyon érdekelt az emberek sokszínűsége, így ha beszédbe elegyedtem valakivel - legyen az légkondiszerelő, bútorköltöztető, eladó stb. – általában rákérdeztem, hogy honnan származik. Emlékszem, sosem értették a kérdésemet, hiszen ők szingapúriak. Ha kitartó voltam és ragaszkodtam ahhoz, hogy elárulják, hogy vajon a gyökereik merről kanyarogtak el idáig, na ekkor sokszor már a sértődöttség veszélye állt fenn - így szép lassan leszoktattak ebbéli kíváncsiságomról. Pedig szerintem jogos volt a kérdés, hiszen 100 éve még csupán egy cölöpökön álló halászfalu állt a város(v. ország) helyén, de a nagy fejlődés – ezzel együtt a népesség gyarapodása is - csupán 45 éve indult be igazán. Állítólag a legnagyobb ellenszenv a helyi indiai közösség és a frissen betelepült tamilok között dúl. Az „igazi” indiaiak lenézik a helyieket, mert hanyagolják az ősi szokásokat, míg ők ezen felháborodva legszívesebben visszakergetnék hindu testvéreiket az őshazába.
Mindez a 21. században, ebben az ultramodern városban!
A külföldi családok jobban emberszámba veszik a lányokat, asszonyokat, de a helyi kínaiaktól félnek a legjobban, mert ők sajnos nagyon kegyetlenül bánnak velük. Az előírt heti egy szabadnap helyett maximum a templomba mehetnek kimenő gyanánt és a végsőkig kihasználják szegényeket. Érdekes módon a törvények őrei is elnézőbbek, ha valaki egy maidet bántalmaz, ugyanakkor a büntetési tétel magasabb, ha egy maid követ el szabálytalanságot. A lakásokat eleve úgy építik, hogy csupán egy ablaktalan pici lyuk és egy kis zuhanyfülke jelenti a cseléd birodalmát, de a meleg vizes csövek jellemző módon már nem érnek el odáig. Hallottam már "L"-alakú odúról is, ahol gondolom csupán hétrét görnyedve lehet aludni, vagy olyanról, ahol a belmagasság a 150 centit súrolja...
Ma mesélte az egyik ausztrál nő a házunkból, hogy minap a maid-jük levitte a kisfiát a medencéhez, aki urambocsá’ bement a gyerekkel együtt fürödni. Erre valamelyik kedves szomszéd – feltehetően szingapúri kínai - jelentette az incidenst és a biztonsági őrök szégyenszemre kizavarták szegény leányzót a vízből, mert abban a vízben csak a lakók fürödhetnek...
Szerintem most már értitek, hogy miért reklamálok néha a kolbászos kerítés mögül….
